Benkõ Samu: A romániai magyar tudomány helyzete és az Erdélyi Múzeum-Egyesület feladatai (részletek)
- a szerzõ a tanulmányt az MTA Kutatás- és Szervezetelemzõ Intézet megbízásából készítette, megjelent Budapesten, 1993. márciusban, az AKAPRINT Nyomdai Kft. sokszorosításában -
Országos gondokkal küszködõ fejedelmek, tisztes vagyont birtokoló fõemberek, kisvárosoknak hírnevet szerzõ iskolák tudós professzorai, vidéki magányukban csak a türelmes papirosra vetett betûk üzenethordozó erejében bizakodó kutató elmék ötödfélszáz éve keresik az útját-módját annak, hogy miképpen lehet megteremteni Erdélyben a tudományos munkálkodás - a felsõfokú képzés és a megélhetés mindennapi gondjaitól mentesülõ alkotótevékenység - létfeltételeit. A tudományos igazság feltárásának és intézményes továbbadásának gondolata egymással egybefûzõdve merült fel az ügyet felelõsen mérlegelõk elméjében, éppen ezért joggal mondhatjuk, hogy - mai szóhasználattal élve - a fõiskolai (egyetemi) és a tudományos (akadémiai) törekvések egyazon inspirációból, illetõleg szükséglet-felismerésbõl születtek. Az inspiráció azonossága azonban még nem jelentett idõbeli egybeesést is, hiszen a dolgok természetes rendjébõl következõen Erdélyben is, mint általában mindenütt a mûvelt világban, elõbb az értelmiséget felnevelõ iskolahálózat jött létre, és csak azt követõen születtek meg azok az intézmények, melyek kifejezetten a tudományos munka szervezett támogatását vállalták magukra.
János Zsigmond választott magyar király és Erdély elsõ fejedelme kezdeményezése (Erdélybe akarta telepíteni a nevelõként és tudós íróként egyaránt híres Petrus Ramust, és testamentumában jelentõs vagyont hagyott a gyulafehérvári iskola építésére, rektora fizetésére), Báthory István kolozsvári és Bethlen Gábor gyulafehérvári egyetem-, illetõleg fõiskola-alapítása, Apáczai Csere János nagy ívû programja, Bod Péter és Batthyány Ignác kísérlete tudóstársaság szervezésére, valamint a piaristák "universitas" szintû kolozsvári munkálkodása (1778-1784) után, 1791-ben Aranka György, a marosvásárhelyi Királyi Tábla ülnöke egy Rajzolatban az erdélyi országgyûlés elé vitte az erdélyi magyar tudományosság intézményes megszervezésének az ügyét. Próbálkozását, mely néhány évig tartó egyesületi munkában öltött testet, a fõhatalom végül is elgáncsolta. Negyedszázaddal késõbb az Erdélyben nevelõsködõ Döbrentei Gábor elevenítette fel az Erdélyi Magyar Nyelmívelõ Társaság munkáját, de a tudományos szervezkedés kezdeti sikere hamarosan hamvába holt; a kísérlet maradandó emlékeképpen azonban megszületett és négy éven keresztül megjelent az elsõ erdélyi tudományos folyóirat, az Erdélyi Muzéum. 1829-ben Bölöni Farkas Sándor vetette fel egy erdélyi országos múzeum felállításának a gondolatát. Az 1841-43-as erdélyi országgyûlés idején ismét felcsillant a remény, hogy társadalmi mozgalom keretében, állami közremûködéssel Kemény József és Kemény Sámuel köznek szánt gyûjteményei felhasználásával, hozzá lehet látni a kívánatos tudományos intézményrendszer felépítéséhez, és meg lehet alapítani az erdélyi nemzeti múzeumot. Aranka Györgyöt a gubernátor Bánffy György, Döbrenteit a kancellár Teleki Sámuel, Keményék kezdeményezését az éppen akkoriban Erdély fõkormányzójává választott Teleki József támogatta - de jóakaratuk kevésnek bizonyult ahhoz, hogy 1792-ben és 1818-ban, majd 1842-ben a bécsi birodalmi hatalom hozzájáruljon az erdélyi magyar tudomány központi intézményeinek megteremtéséhez, és a felterjesztett törvényjavaslatok királyi szentesítést nyerjenek. Azt a vélekedést azonban a legjobb erdélyi magyar értelmiségiek fejébõl már nem lehetett kiûzni, hogy nemzetük jövõje a tudományokban való elõhaladástól függ. Csupán a reformkorban olyan férfiak, mint Bölöni Farkas Sándor, Kemény József, Szentiváni Mihály, Mike Sándor, Nagyajtai Kovács István - mellõzve a politikusokat, itt csak a literátus embereket említjük - akkora hévvel agitáltak az egyesületi alapon való tudományos szervezkedés elodázhatatlansága mellett, hogy annak a következõ nemzedékre is kiható következménye lett. Öt-hat emberöltõn át kimondva, vagy munka közben mélységes hallgatásba burkolózva, innen-onnan cseppenõ anyagi támogatásokra hagyatkozva, gyakran viszont meztelenségig lerongyolódva, örökül kapott szerény hajlékok falai között, (majd azokat mind elveszítve) apró egyéni mûhelyeknek csak aszkéta jellemnek által elviselhetõ szûkös magányában, valamennyi erdélyi magyar értelmiségi nemzedék a kor adta lehetõségek keretén belül kifejezésre juttatta azt a szilárd eltökéltségét, hogy ragaszkodik a tudományok egészének magyar nyelven való mûveléséhez, és a feltárt tudományos igazság anyanyelven való terjesztéséhez.

Zordon korok egyenesen megsokszorozták a tudományos iparkodásra összpontosuló energiák feszítõ erejét. A világosi katasztrófa után beállott önkényuralmi idõkben a magyar megmaradás gondolatát az irodalom és a tudomány a legváltozatosabb eszközökkel tudatosította. Bolyai János világraszóló geometriai felfedezésének visszhangtalansága után, és a "keserves vasidõket" látva, világboldogításra szánt Üdvtana egyik fejezetében egy világakadémia tervezetét vázolja fel, hogy ez a Londonban székelõ tudós gyülekezet a legjobb elmék bevonásával teremtse meg az emberiség számára "az elveszetnél is szebb paradicsomot". Ugyanebben az idõben Mikó Imre és a köréhez tartozó kolozsvári tudós férfiak (Kõvári László, Jakab Elek, Brassai Sámuel, Gyulai Pál) nem a tudomány világmegváltó ábrándjával, hanem a közvetlen honi feladatok vállalásával engedelmeskednek a korparancsnak.

Így azután 1859. november 23-án az Erdélyi Múzeum-Egyesület emlékezetesen ünnepélyes megalakulásával az erdélyi magyarság mûvelõdési életében új korszak kezdõdött, mégpedig azáltal, hogy egy önszervezõdésû testület a "tudomány temploma" felépítését (a kifejezés Petõfi barátjától, Medgyesi Lajos pap-költõtõl származik) nemzeti becsületbeli üggyé tette.

A megalakulást erõteljes szervezõ munka követte, mégpedig az elsõ alapszabályokban megjelölt hármas célnak megfelelõen:

       1. az Egyesület múzeumot állít és tart fenn;
       2. gondoskodik a múzeumi anyag tudományos feldolgozásáról;
       3. megfelelõ keretet biztosít a tudomány magyar nyelven való mûveléséhez és terjesztéséhez.

Rendre megalakultak a szakosztályok, és tudományágak szerint elkülönülõ gyûjteményekbe kerültek a muzeális értékek.
A muzeális gyûjtõmunka és a tudományos tevékenység látványos terebélyesedése nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy az akkori Magyarország második tudományegyeteme otthonául a kormányzat Kolozsvárt jelölte ki. Az 1872-ben alapított kolozsvári tudományegyetem egyrészt tudós professzorokat válogathatott a kutatásban jártas egyesületi tagok közül, másrészt az EME könyvtárát és gyûjteményeit a tanszékek is használhatták. A használat módját már 1872-ben szerzõdés szabályozta, ezt aztán 1894-ben megújították. Ennek értelmében az EME "önállását és önkormányzatát a felsõbb helyen megerõsített alapszabályai értelmében jövõre is a maga teljes épségében sértetlenül fenntartja, vagyonát önállóan kezeli, gyûjteményei fenntartásáról, gyarapításáról függetlenül rendelkezik, azonban összes gyûjteményeit, tulajdonjoga fenntartása mellett a Kolozsvár-i m. kir. Ferenc József tudomány-egyetem használata alá bocsátja." Használati díjként az állam az Egyesületnek évi 5.000 osztrák értékû forintot fizet. Ebben a szerzõdésben adta át az EME a 12 hold területû Mikó-kertet az egyetemi klinikák építésére, azzal a kikötéssel, hogy a szerzõdés felbontása esetén az állam "e tulajdonjog átengedése viszonzásául köteles lesz akkor a múzeum-egyletnek egy önálló épületet, vagy könnyû szerrel önállóvá tehetõ épületrészt teljes tulajdonjoggal feltétlen birtokába adni, amelyben a múzeum könyvtára és gyûjteményei a múzeum tudományos és közmûvelõdési céljainak megfelelõ módon elhelyezhetõk és felállíthatók lesznek". Tehát 1894-ben az Egyesület akkori vezetõi nem "ígéret fejében" ellenében, hogy "nem remélt" körülmények esetén az állam megfelelõ épülettel kárpótolja az Egyesületet.

Az 1918-as uralomváltozás után Erdélyben minden korábbi magyar állami intézménybõl román állami intézmény lett, beleértve a kolozsvári tudományegyetemet is. A hatalom új birtokosai azonban nem voltak hajlandók tudomásul venni, hogy az egyetemi intézetek használatába átengedett tudományos gyûjteményeknek az állam nem tulajdonosa, hanem csak szerzõdéses használója, s mint ilyen évenként tekintélyes összegû bérleti díj fizetésére köteles. 1930-ban Kántor Lajos, az EME titkára, az elnökség megbízásából összeállított egy füzetet (Az Erdélyi Múzeum-Egyesület problémái), melyben részletesen leírja, hogy az egymást gyorsan követõ román kormányokkal folyó tárgyalásokon miképpen hiúsult meg minden erõfeszítés, hogy az egyesületi gyûjtemények helyzetét rendezzék. Az Egyesület minden alkalommal kifejtette tántoríthatatlan ragaszkodását a tárak tulajdonjogához, de hajlandónak mutatkozott a használat tekintetében a román állammal méltányos szerzõdést kötni. - Ilyen megegyezésre nem került sor, a román állam csak ott tekintette magát a magyar állam jogutódjának, ahol a közvetlen elõnyére szolgált; így a kolozsvári egyetem román intézménnyé tételekor "az EME-vel kötött szerzõdést semmibe véve, használati díjat nem fizetett, az ellenõrzést megakadályozta és minden eszközzel arra törekedett, hogy az EME mûködését elgáncsolja". Mivel a tárgyalások során az 1894-es szerzõdés egyes szakaszait illetõen értelmezési viták keletkeztek, 1941-ben az Egyesület kezdeményezte, hogy a magyar Államkincstár és az EME új szerzõdést kössön a gyûjtemények kezelésérõl és használatáról. Az 1943. június 9-én aláírt szerzõdés értelmében az Államkincstár a tárak használatáért az EME-nek évi 100.000 pengõ bérösszeget fizet. A szerzõdés 7. pontja kimondja: "A m. kir. Államkincstár addig is, amíg az Erdélyi Nemzeti Múzeum valamennyi tárát befogadó önálló múzeumi épület rendelkezésre nem bocsát, köteles a tárak számára a tudományos és közmûvelõdési feladatok elvégzését lehetõvé tevõ helységekrõl, ezek karbantartásáról, világításáról és fûtésérõl, a gyûjteményanyag kellõ biztonságot nyújtó elhelyezésérõl gondoskodni. Az Erdélyi Nemzeti Múzeum gyûjteményanyaga sem egészben, sem részleteiben Kolozsvárról semmi körülmények között el nem vihetõ".

Ez az utolsó mondat biztosított jogalapot az Egyesület vezetõségének, hogy 1944-ben, a nácikkal kollaboráló Sztójay-kormány kiürítési parancsát megtagadja, s kincseit székhelyén megõrizze.

Állam és Egyesület eme szerzõdéses jogviszonyára támaszkodva kezdõdtek el a tárgyalások 1945-ben a román közoktatásügyi minisztériummal, személy szerint Stefan Voitec-el; - az EME részérõl ezeket Nagy Géza fõtitkár vezette. A tárgyalások még folytak, amikor 1947. májusában, Vasile Luca hírhedt cikke nyomán, az "elvtelen magyar egység" elleni harc jegyében frontális támadás irányult a romániai magyarság minden hagyományos nemzeti jellegû intézménye ellen. Éppen egy Erdélyi Múzeum-Egyesület ellen írt cikkbõl derül fény arra, hogy a kampányt Moszkvából irányították, mégpedig azzal a céllal, hogy erdélyi argumentumokat is felhasználva buktassák meg a háború után választott, Nagy Ferenc vezette magyar kisgazdapárti kormányt. Amíg néhány hónappal korábban a Romániai Magyar Népi Szövetség még támogatta a román kormány és az EME vezetõi között folyó tárgyalásokat, a Luca cikk nyomán sajtója viszont már azt állítja, hogy az Egyesület vezetõ helyeire az a konzervatív-reakciós elem húzódott be, amely "a tudományos külszín és a politikamentesség máza mögött kalandoroknak és demokráciaellenes összeesküvõknek nyújtott menedéket." Az "internacionalizmus" szellemében a cikk rámutatott a nemzetközi összefüggésekre is, leszögezve, hogy a tudomány õrhelyein nem maradhatnak olyanok, "akik nem is olyan régen még láncszemeit alkották a Dálnoki Veress Lajostól és Nagy Ferenctõl Maniuig húzódó reakciós összeesküvésnek".

Az akkori sajtó bizonyossága szerint még sokan és sokáig hitték, hogy eszmékért, nevezetesen a marxizmus diadalért folyik a harc, pedig a legbizalmasabb helyeken ekkor már kidolgozták a magyarság teljes kisemmizésének stratégiáját. Az EME két vezetõ személyiségének, a jogtudós Balogh Artúrnak, vagy az irodalomtörténész György Lajosnak a meghurcolása és félreállítása csak nyitánya volt a tömeges elbocsátásoknak, letartóztatásoknak, mondvacsinált pereknek, vagyonelkobzásoknak.

Az erdélyi magyar szövetkezetek, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület, az Erdélyi Magyar Közmûvelõdési Egyesület, az Erdélyi Kárpát-Egyesület az EME-vel egy idõben tûnt el a közéletbõl, és velük együtt veszítettük el felekezeti iskoláinkat is.

1950. február 12-én kelt a Szabédi László fogalmazta jegyzõkönyv, mely megörökítette az EME önkényes megszüntetését.

A nyolcvanas évek végére nagyon megfogyatkozott az EME régi tagjainak a száma, és rendre átlépték a nyugdíj korhatárt azok is, akik közvetlenül a második világháború utáni években szereztek egyetemi diplomát, és akik szakmai gyakorlataik idején vagy szemináriumi dolgozataik készítése közben megismerkedhettek az Egyesület könyvtárának, levéltárának, történeti és természettudományos gyûjteményeinek kincseivel, illetõleg emlékeztek az EME néhány vezetõ egyéniségére, elsõsorban Kelemen Lajos varázslatos személyiségére. Az 1989. decemberében bekövetkezett romániai események még életben találták az EME utolsó vezetõségének két-három tagját, tíz-húsz, tudományos munkásságot is végzõ rendes tagot, valamint jónéhány olyan erdélyi magyar értelmiségit, aki tisztában volt azzal, hogy a bolsevista-nacionalista diktatúra mekkora kárt okozott a kisebbségi sorba kényszerített erdélyi magyarság összességének azzal, hogy elorozta az EME gyûjteményeit és vagyonát, s önkényesen betiltotta tudományszervezõ és programot adó tevékenységét. Mi sem természetesebb tehát, mint az, hogy amikor 1989. december 23-án néhány kolozsvári magyar értelmiségi hosszú idõ után elõször szabadon - tehát cenzúra nélkül - hallathatta szavát a sajtóban, létfontosságúnak ítélte a Bolyai Tudományegyetem és az Erdélyi Múzeum-Egyesület haladéktalan visszaállítását. A fent jelzett napon Hívó Szó címmel napvilágot látott kiáltvány megjelenése után hamarosan, 1990. január 5-én, az akkor nagybeteg Jakó Zsigmond lakásán tanácskozásra ült össze tizenkét erdélyi tudományos munkás (Balázs Sándor, Csetri Elek, Faragó József, Gáll Ernõ, Imreh István, Jakó Zsigmond, Kántor Lajos, Kiss András, Nagy György, Nagy Jenõ, Sipos Gábor és e sorok írója), akik arról döntöttek, hogy folytatni kívánják az EME munkáját, s megteszik az újjáalakulással kapcsolatos, a törvényes elõírásoknak megfelelõ lépéseket. A régi alapszabályok kívánatos módosítására Jakó Zsigmond tett javaslatot, mégpedig a kisebbségi létbõl levont tanulságok figyelembe vételével. Jakó Zsigmond, Benkõ Samu, Kiss András és Sipos Gábor személyében ideiglenes intézõbizottságot jelöltek ki, azzal a megbízatással, hogy véglegesítsék az új alapszabály szövegét, hívják össze a törvény elõírta alakuló ülést, és azt követõen a bírósági szerveknél járjanak el az Egyesület törvényes bejegyzése érdekében. 1990. március 22-én a Kolozsvári Belvárosi Református Egyházközség tanácstermében 35 résztvevõ megvitatta és elfogadta Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Alapszabályait, megállapította az évi tagdíj összegét, és megerõsítette a fentebb megnevezett négy személybõl álló ideiglenes vezetõséget; õket a törvényszéki bejegyzés haladéktalan kérelmezésével, a tagtoborzással és tudományos programalkotó közgyûlés összehívásával bízta meg. A kolozsvári kezdeményezéssel egy idõben marosvásárhelyi orvosok is indítványozták a sajtóban az egyesületi munka újrafelvételét, és a gyors kapcsolatteremtés következtében a két városban elindult szervezõ munka 1990. márciusától kezdve már közös mederbe folyt tovább. A kolozsvári Városi Bíróság 309/P J/1990. számú végzésével elrendelte az Erdélyi Múzeum-Egyesület mint jogi személy bejegyzését. A hagyományos négy szakosztály (Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi; Természettudományi és Matematika; Orvostudományi; Jog, Közgazdaság- és Társadalomtudományi) mellett már a tag toborozás kezdeti szakaszában elkezdõdött a Mûszaki Tudományi Szakosztály munkába állítása is. A romániai magyar értelmiség jelentõs része érdeklõdéssel fogadta az EME újraélesztésére irányuló szervezõ munkát, és 1990. október 27-én a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet zsúfolásig megtelt dísztermében a már 616 tagot számláló Egyesület közgyûlése fogadta el az ügyrendet és választotta meg az EME elnökségét, valamint központi választmányát. Ugyanaznap váltotta fel választott vezetõség a szakosztályok élén az elindulást elõkészítõ ideiglenes szervezõbizottságokat. (A szakosztályok felállítása körüli szervezõ munkában elöl járt az irodalomtörténész Antal Árpád, a vegyész Várhelyi Csaba, az orvos Bérczes Judit és a mérnök Jenei Dezsõ.)

Nem hajánál fogva elõrángatott kérdés annak felvetése (és természetesen elengedhetetlen megválaszolása), hogy miért éppen az Erdélyi Múzeum-Egyesületben láttuk azt az intézményi örökségünket, melyet felélesztve új lapot nyithatunk az erdélyi magyar tudományosság történetében. Annak megvilágítására, hogy ez nem álkérdés, elmondom azt a szomorú tapasztalatunkat, hogy elsõ tudományos (tehát nem szervezési kérdéssel foglalkozó) tanácskozásunk alkalmával egyik, korszerû felkészültségre sokat adó fiatal barátunk a "régi struktúrák" lebontásának szükségességérõl beszélve egy kalap alá vonta a Mikó Imre alapította Erdélyi Múzeum-Egyesületet és a Ceausescu által kreált Magyar Nemzetiségû Román Dolgozók Tanácsát, mint két olyan intézményt, melybõl egy hatalomittas nemzedék kiszorította a fiatalokat. A jelenlevõk rendkívül választékos formában világosították fel struktúra-bontó barátunkat tétele abszurditásáról, ugyanakkor - e kis epizód tanulságaképpen - felhívták a figyelmet arra, hogy milyen halaszthatatlan feladat közelmúltunk tényeinek a feltárása.

Tehát: miért az EME?

Az erdélyi magyar tudományosságnak ehhez az egyesülethez kötõdnek a legidõtállóbb eredményei.
Az 1859-ben szervezett EME és az 1872-ben alapított kolozsvári tudományegyetem együttesen bizonyította, hogy a történelmileg már rég felvetõdött kettõs igényt - a felsõfokú képzést és az akadémiai-gyûjteményi tevékenységet - az egyesületi öntevékenységre és az állami költségvetésre párhuzamosan támaszkodva lehet korszerûen kielégíteni.
Az EME erõszakos megszüntetése után is a tudományos ethosznak olyan erõtere maradt, amely kis személyi mûhelyekbe visszahúzódva mércéje maradt az összmagyar mûvelõdési hagyományoktól el nem szakadó, de a sajátos erdélyi feladatokat tudatosan vállaló alkotó munkának.
Az EME-ben, könyvtárában, levéltárában és többi szakosított gyûjteményében az erdélyi magyarság - mint önmeghatározó közösség - olyan anyagi értékeket halmozott fel, melyeket az esedékes rendszerváltozás keretében, a jogfolytonosság elvét érvényesítve ismét tulajdonába kell vennie, hogy ezzel is biztosítsa a maga létezésével összefüggõ kutatások bázisát.
Az EME keretei között dolgozó egykori tudós személyiségek életmûve, az egyesületi kiadványok, köztük a szakosztályok közleményeinek tekintélyes sorozatai, bel- és külföldön olyan elismerést és rangot vívtak ki, hogy azt a bolsevista-nacionalista diktatúra sem tudta az emlékezetbõl kitörölni. Így aztán magától értetõdõ kötelessége lett a túlélõknek, hogy a kamatoztatható szellemi tõkét ne hagyják veszendõbe, és az egyesület nevének és tisztes hagyományainak a vállalásával vágjanak neki az újnak és másnak remélt idõknek.
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület megszüntetésével járó közügyi veszteséget nemcsak a volt tagok érzékelték, hanem lassan erre a felismerésre jutott minden józan gondolkodó erdélyi magyar, köztük azok a baloldali tollforgatók is, akik már az ötvenes évek második felében kezdtek rádöbbenni eszmei megcsalattatásukra.