Erdélyi Múzeum-Egyesület

Gengeri János : Szamosi János(1840 - 1909)
-megjelent az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1909-es Emlékkönyvében(kiadva: 1942-ben,Kolozsvárt)
Szamosi János
(1840-1909)
Egész élete és mûködése példája az önzetlen kötelességteljesítésnek, a maga erején fölemelkedett becsületes, nemes ambicziónak s a pihenést nem isrnerõ munkásságnak. Azok között a társaságok között, melyeknek munkájában részt vett, fõleg az Erdélyi Múzeum- Egylet mondhatta õt magáénak, melynek alapításától kezdve tagja, 1898-tól alelnöke, 1887 -tõl kezdve bölcsészet-, nyelv- és történettudományi szakosztályának elnöke volt.
Kolozsvár hû fia méltó részt kiván e város szellemi emelkedésének érdemébõl. Élete 70 esztendejébõl csak mint- egy tizenötöt töltött távol e várostól, azt az idõt, mely alatt Bécsben egyetemi tanulmányait végezte és Budán gimnáziumi tanár volt. Egész élete és mûködése példája az önzetlen kötelességteljesítésnek, a maga erején fölemelkedett becsületes, nemes ambicziónak s a pihenést nem isrnerõ munkásságnak. Azok között a társaságok között, melyeknek munkájában részt vett, fõleg az Erdélyi Múzeum- Egylet mondhatta õt magáénak, melynek alapításától kezdve tagja, 1898-tól alelnöke, 1887 -tõl kezdve bölcsészet-, nyelv- és történet- tudományi szakosztályának elnöke volt. Szamosi János atyját elsõ gimnázista korában elvesztvén, édes anyja szeretõ gondja alatt kitünõ eredménnyel végezte iskoláit. Nevelõ nagyatyja, Burián Pál, a klasszikus mûveltségû hazafias könyvkereskedõ, korán felköltötte benne a latin remekírók iránti szeretetet. Nagy hatással volt reá Horvátb Pius, a vallástan, föld- rajz és történelem hazafias tanára s Finály Henrik, a latin nyelv és matézis tanára, ki Horatius ódáinak magyarázatával elhatározó befolyással volt az ideálisan gondolkozó ifjú fogékony lelkére. Csaknem gyermekkorától kezdve a tanári pálya lebegett elõtte, mint elérendõ czél. Mint VIII. osztályos tanuló egy írott ívre terjedõ naplót írt, melybõl igazán megható képe sugárzik felénk a nemes ambiczióval telt, ideális törekvésû, érett gondolkodású és lelke mélyéig vallásos ifjúnak. S valóban mintha csak az isteni gondviselés kiszámíthatatlan intézkedéseinek köszönhette volna, hogy élete kitüzött czélját elérhette. Nagy befolyással volt mindjárt további fejlõdésére, hogy mint VIII. oszt. tanuló gr. Béldi Dénes mellé került tanítónak. Gyakrabban látogathatta a szinházat, melyért rajongott. Az érettségi vizsgálatot kitünó sikerrel megállván, a bécsi egyetemre vágyakozott, hogy ott a filológiát tanulhassa.
. Ezt a merész vágyát egy gondviselésszerû véletlenség valósította meg. Nevelõ nagyatyjának boltjában, hol a könyveket és képeket bújta, magára vonta Folliot de Crenneville Ferencz gróf akkori divizionárius, a késóbbi fõkamarás figyelmét, ki az ifjú ügyes rajzait látván, XV-XVII. századbeli nyomdászok czímereit és jelvényeit másoltatta vele tollrajzban és a bécsi egyetemen egy 200 forintos ösztöndíjat eszközölt ki számára. Erre támaszkodva, 1858 ószén anyjával és nagyanyjával együtt Bécsbe költözött. De abból a kis összegbõl és anyja mûvirágjainak eladásából nem tudtak volna ott megélni. Már-már el kellett magukat szánni a hazatérésre, mikor levelet kaptak Zágrábból gróf Crennevilletól, hogy nemsokára Bécsben lesz és Jánost elvárja. Mikor aztán értesült a család helyzetéról, maga vitte el János folyamodványát gróf Thun Leó miniszterhez s még 315 forintot eszközölt ki számára. Megélhetésük biztosítva volt s az ifjú kettõzött buzgalommal láthatott szaktanulmányaihoz Bonitz, Hoffmann és Vahlen vezetése alatt s annyira megnyerte tanárainak bizalmát és jó véleményét, hogy Ausztriában való alkalmazással kecsegtették. Az ifjú "Mayer" azonban nem volt erre kapható. Mikor itthon a német és cseh tanárok helyén magyar tanárokra volt szükség, pályázatát a budai gimnáziumnál megürült állásra adta be s azt szerencsésen el is nyerte: elõbb mint póttanár, majd helyettes, végre sikeres tanárvizsgálat után mint rendes tanár mûködött az 1872. év októberéig s már ez idõ alatt lankadatlan buzgalmat fejtett ki nemcsak hivatása betöltésében, hanem a közjóra irányuló soknemû tevékenységben is. Rendezte és kezelte a gimnázium könyvtárát, szervezte az önképzõkört és a segélyzõ egyesületet s nagy érdemeket szerzett a budai gimnázium megmagyarosításában. Tevékenysége kiterjedt az egész magyar tanügyre, melynek területe nagyrészt mûveletlen volt, ugaron hevert vagy burjántól volt fölverve. A nemzet elsõ napszámosai közt, kik ezt a talajt verejtékes munkával a termékeny gyümölcsözésre elõkészítették, tisztelet és hála illeti meg Mayer, 1864 óta Szamosi Jánost. Munkás és lelkes tagja, egyik alapítója volt az Országos Középiskolai Tanáregyesületnek s közlönyét öt éven keresztül szerkesztette. Nagy része volt a filológiai társaság megalakításában is. Az egyetemen a görög irodalomtörténetbõl (1870) nyert magántanári képesítést. A következõ évben Pauler miniszter Németországba küldötte a filológiai szemináriumok és a klaszszika fillológiai oktatásügy tanulmányozása czéljából.
E sokoldalú tevékenységnek elismerése volt az újonnan alapított kolozsvári Ferencz József tudományegyetem egyik klasszika filológiai tanszékére való királyi kinevezés 1872 szeptember 29-én. A másik filológiai tanszéket Hóman Ottó nyerte el. Az ifjú egyetem filozófiai karán kilencz társával együtt ismét az alapok lerakásának, a szervezésnek nagy munkája jutott Szamosi Jánosnak osztályrészül. Ehhez járult a tanárképzõintézet igazgatása s az országos tanárvizsgáló bizottsági elnökség. A filozofiai kar két ízben választotta dékánjává s tiszteletbeli doktori czímmel tüntette ki. 1886-ban pedig az egyetem rektori méltóságát nyerte el. Ezenkivül Kolozsvár társadalmi életében is nem szünõ tevékenységet fejtett ki. Egy idõben elnöke is volt a szabadelvû pártnak, hosszú idõn át tagja a színügyi bizottságnak, kültagja az Országos Közoktatásügyi Tanácsnak, melynek megbizásából szivesen tett hivatalos látogatásokat egyes középiskolákban kivált a klasszikus nyelvek tanításának figyelemmel kisérése végett.
Igy rendkívüli tevékenység mellett jelentõs irodalmi munkásságot is tudott kifejteni. Szaktudományát elvszerû tudatossággal három irányban mûvelte. Látva azt, hogy a klasszika filológiát az idétt tisztán szaktudományi szempontból irodalmilag mûvelni korai, mert nem volna alkalmas közönsége, igyekezett elõször magyar szellemû s a tudomány színvonalán álló tankönyvekrõl gondoskodni. Ide tartoznak latin és görög nyelvtanai, jegyzetes kiadásai. Másodszor népszerû, de azért szakszerû tanulmányon alapuló dolgozatokkal iparkodott a nagy közönségben a klasszikus népek kulturája iránt rokonszenvet és érdeklõdést kelteni. Ismertette a görög tragikusokat, Sophokles és Euripides nõi jellemeit, Medeának világirodalombeli szerepét s lelkesen méltatta a sokáig félreértett és jogtalanúl kisebbített Euripidest. felfedezésekkel nem dicsekedhetnek e dolgozatok, de dicséretûkre válik a tárgy egyes megvilágítása, a józan kritika idegen vélemények megrostálásában és az elõadás tetszetõs formája.
Harmadik, szorosan vett szaktudományi irányú mûködéséhez tartoznak azok a dolgozatok, melyekben a közoktatás és felsõbb oktatás egyes kérdéseit tárgyalja. Rektori beszédjében a középiskolai tanárok képzését, egy korábbi dolgozatában az ausztriai egyetemeknek tíz év alatt (1868- 1877) történt haladását ismerteti s rámutat a magyar egyetemek czéltudatos fejlesztésének szükségére s különösen a kolozsvári egyetemnek kellõ fölszerelését sürgeti. Az Egyetemes Philologiai Közlöny- ben kimutatja az indoeurópai nominativus eset-voltát. Ide tartoznak szaktudományi munkákról írt beható birálatai is. Két nagyobb munkának tervével és elõkészítésével is foglalkozott; sajnos, sok irányú elfoglaltsága s bizonyos mostoha viszonyok (kivált a központtól való távolság) nem adtak idõt ezeknek befejezésére. Az egyik Demosthenes politikai beszédeinek fordítása bevezetésekkel és jegyzetekkel; a másik a Klasszika filológia története hazánkban. E nagyszabású munkához 1861 óta folytonosan gyûjtötte az adatokat. A budai fõgimnázium könyvtárának rendezése alkalmával villant meg agyában az a gondolat, milyen jó és szükséges segédeszköze volna minden magyar filológusnak, ha könyvészeti pontossággal egybe volna állítva mindaz, a mi a klasszika filológia tág mezején Magyarországban vagy magyaroktól akár külföldön is megjelent. Akkor még nem sejtette, hogy az adatok oly nagy halmazzá fognak nõni kutatása ,közben. Igy aztán nem elégedett meg pusztán könyvészeti adatokkal, hanem pragmatikus összefüggésben kutatta a koronként mutatkozó emelkedés vagy sülyedés okait s elhatározta, hogy beható és alapos kritikai történetét megírja. Már tizenhárom éven át folytatta az anyaggyûjtés fárasztó munkáját, nem sajnálva idõt, pénzt és fáradságot, mikor, mint egy derült égbõl való villámcsapás zavarta fel nyugodt munkásságából 1874 januárius havában annak a híre, hogy Bartal Antal “A klasszika filológiának és az összehasonlító árja nyelvtudománynak mivelése hazánkban” czímû dolgozatával foglalt széket az Akadémiában. Szamosi, ha már elsõbbsége oda volt, legalább egyidejúségét akarta igazolni s az Erdélyi Múzeum 2., 4. és 5. számában nagyobb mutatványt közölt munkájából, fölkérve az érdeklõdõket, sziveskedjenek a tudomány érdekében õt az esetleges hiányokra figyelmeztetni. A Bartal-féle munka megjelenése nem lankasztotta kedvét, mert egyrészt látta, hogy az a teljesség szempontjából sok helyreigazításra szorúl, másrészt az õ terve más természetû, nagyobb konczepcziójú volt s a Bartal Antal tájékoztató bevezetése helyett terjedelmes és beható pragmatikai és kritikai történelmet szándékozott nyujtani. Ezért mindjárt 1875-ben augusztus 6-án, a Philológiai Társaság nagygyûlésén bemutatta mûve tervrajzát s rámutatott arra, hogy tervezett mûvét a Bartal-féle munka megjelenése, melynek különben sok adatot köszön egyáltalában nem teszi fölöslegessé. Nem is szünt meg foglalkozni munkája folytatásával, tárgyáról egyetemi kollégiumot is tartott s az Erdélyi Múzeumban egy kidolgozott részletet tett közzé ily czímen: Sopbokles a magyar irodalomban. Sajnos, egyrészt irodalmi viszonyaink, melyek efféle munka megjelenését inkább gátolják, mint elõmozdítják, másrészt - mint maga mondja - az "irodai teendõk" nem engedték, hogy a nagy munka elkészüljön. A gyûjtött becses adatok nagy halmaza özvegye szivességébõl, legméltóbb helyén, a klaszszika filológiai szemináriumban, nem csak kárba nem vész, hanem a szemináriumi ifjak mûködésére irányítólag hat. Azon vagyok, hogy az adatokat felhasználva és kiegészítve valamikor teljes befejezéshez juttassam és akkor ez a munka maradandó oszlopa legyen Szamosi János mûködésének.
A fátum irigysége, mely élete fõ tervét megvalósulni nem engedte, nem keserítette el Szamosi János lelkét. Horatiusá- tól megtanulta a Nil admirarit s tanári hivatása lelkes teljesítésében, az ifjúság szolgálatában mindig vígaszt és enyhülést talált. Mint gimnáziumi tanulót is az a vágy lelkesítette, hogy jó tanár legyen. Élete végén is azt vallotta, hogy ha újra kezdhetné életét, nem választana más hivatást. Nem ismerte el a Quem di odere jogosultságát, de tudta, hogya jó tanár ép úgy, mint a poéta: non fit, sed nascitur. Az ifjúság neki, a mindkét házasságában gyermektelennek, úgyszólván családja kiegészítõ része volt. Mert bár mindenkivel szemben szives, elõzékeny, a szó igaz értelmében humánus, de az ifjúságnak igazi atyja, barátja volt. Igy a tanár nem vált el benne az embertõl. Azért volt jó tanár, mert jó ember volt, nemcsak az ész, hanem még sokkal inkább a szív embere. Ezért nem tudott szigorú lenni, ezért volt engedékeny és elnézõ a vizsgálatokon is: "buktatni" nagyon nehezére esett. De nehezére esett az is, ha azokat, a kik teljes bizalommal tõle várták üdvüket, betegség vagy más egyéb akadály miatt nem maga vizsgálhatta, vagy ha vizsgálatukon nem elnökölhetett. Ezért, ha gyöngélkedése otthon marasztotta, saját lakásán is nem egyszer megtartotta a vizsgálatot s halála (1909 április 27.) elõtt egy pár nappal ágyban fekve is elvégezte a vizsgálói tisztet.
Az ifjúság mindig hálás volt az õ szeretõ atyja iránt s háláját és szeretetét fényesen tanusította azon az ünnepen, melyet 1897 okt, 19-ikén rendezett a filozófiai és math. term. tud. kar 25 év óta mûködõ tanárainak tiszteletére. Az ünnepeltek nevében éppen Szamosi válaszolt az ifjúság szónokának, Imre Sándornak lelkes üdvözletére.
Õ az ifjúság részérõl jött ünneplésben a szeretet megnyilvánulását látta s erre nézve így nyilatkozott: "A tanárok és tanítványok közötti viszony az én nézetem szerint közvetlenül a szülõk és gyermekek közötti viszony után következik s azt sem önzetlenség, sem nemesség tekintetében más viszony felül nem mulja. Ha valakire, a tanárra nézve állanak a nemzetek nagy apostolának szavai: "Ha angyalok nyelvén szólanék is és szeretet nincs bennem, olyan vagyok, mint a zengõ ércz és a pengõ czimbalom." Aki tanítványait szeretni nem tudja, az ne legyen tanár!" . . . ." Tanárra nézve a legfényesebb elismerés, ha megértik. Önök, Uraim, minket megértettek; megértettek nemcsak a tudomány tételeinek és problemáinak fejtegetésénél, hanem megértettek a humanizmus szellemének terjesztésénél s éppen ezért fogadják hálás köszönetünket e szép ünnepélyért."
Az elismerést a legmagasabb helyrõl is megkapta Szamosi János, midõn a Felség kegye udvari tanácsosi czímmel tüntette ki. Jól esett szivének a kitüntetés, mert corona civica-nak tekintette, melylyel az ország királya Kolozsvár egyszerû fiát a közjó szolgálatában töltött élet szakadatlan munkájáért feldiszítette; de nem vált be rajta az a közmondás: bonores mutant mores. Õ szerény és igénytelen maradt, a milyen mindig volt s lelke mély vallásosságával bizonyára nem egyszer elmondta Toldival, ha megfutott életpályája sikereire gondolt:
"De nem köszönöm azt magam erejének; Köszönöm az Isten gazdag kegyelmének."
A régiektõl örökölt életbölcselettel, a szélsõségek kerülésével szépen öszsze tudta egyeztetni a keresztény világnézetet, a nemes optimizmust. Az élet csalódásait, csapásait férfiasan fogadta s mindvégig szeretett élni és dolgozni s mindvégig boldog és derült volt.
Elsõ élettársát, kit hosszas betegeskedése alatt szeretõ gonddal ápolt, elveszítvén, megadatott neki, hogy élete alkonyát egy második, ifjú hitves szeretõ gondja, gyöngéd gondoskodása arányozza meg.
A tíz régi oszlop közül, melyeken egyetemünk filozófiai kara kezdetben nyugodott, az utolsó dõlt ki benne; egy hagyomány távozott vele körünkbõl testileg, az újabb magyar tudományosság alapvetõ kezdetei nek egyik hagyományos, érdemes alakja, a ki nem zárkózott tanulmányozó szobája négy fala közé s nem elégedett meg azzal, ha a már beavatottakat tanítja s vezeti a tudomány rejtettebb ösvényein, hanem a ki összeköttetést keresett az elvont tudomány és a való élet között, a ki a régiek tanulmányával a jelennek és a jövõnek tökéletesítésén fáradozott, a ki a filológiában pótolhatatlan nevelõ eszközt látott, melynek mûveléséveI biztosítjuk a mûvelt nyugattal való szellemi közösségünket. Az irodalom szeretete, irodalmunk gazdagításának vágya lobogott az õ keblében akkor is és fõleg éppen akkor, mikor a klasszikus világgal foglalkozott. Ezért mondotta ki a Filológiai Társaság 1875-iki nagygyûlésén, hogy:
nevelnünk kell a gimnáziumokban olyan nemzedéket, mely a klasszikusok tanulmányozása iránt fogékony legyen ; le kell küzdenünk a régi nyelvek iránt kétségtelenül uralkodó ellenszenvet a tudomány népszerûsítésével és azzal, hogy gondoskodunk a klasszikusok élvezhetõ mûfordításairól; és nevelnünk kell derék, igazi filológus tanárokat.
Negyvenkilencz évet töltött a tanári pályán, melynek élete és tevékenysége legjavát áldozta.
Tanári mûködésében, a.z egyetemi életben épp úgy, mint künn a társadalomban, melynek minden mozgalma iránt érdeklõdõtt, az ellentétek kiegyenlítésének, a békének és egyetértésnek embere volt. A horatiusi aurea mediocritas elvét vallotta mindenben s tudta Sallustiusszal, hogy: Concordia parvae res crescunt. .. A filozófiai karnak sokáig Nestora volt a szó igaz értelmében, ki szintén elõre és hátra tekintett, hogy minden a legjqbban történjék s ki minden nehéz kérdésben is megtalálta a megoldás módját. Az egyetem érdeke volt elõtte a fõ szempont s az egyetemet nem a tanári testületben, hanem tanárok és tanítványok egységében látta. Élete harmonikus, szép élet volt, nec turpis senecta nec cithara carens. Horatiusnak életfilozófiája, kiért már gimnázista korában lelkesedett, végigkisérte a földi pályán. Egyszerû sorsból, mostoha viszonyok közt, az isteni gondviselés által, melyben rendületlenül bízott, elérte a legmagasabb czélt, melyrõl alig álmodott. Legyen biztató példája a csüggedezõnek s legyen hálás elismerés tárgya közöttünk az õ rokonszenves alakja.


© Copyright Erdélyi Múzeum-Egyesület 2005