Szabó T. Attila: Az Erdélyi Múzeum-Egyesület története és feladatai
- megjelent az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadásában, Kolozsvárt, 1942. -
I.
A múlt század közepének legnagyobb erdélyi magyar társadalmi alkotását, az Erdélyi Múzeum-Egyesület megalapítását századokra visszanyúlóan több sikertelen kísérlet elõzte meg. Az erdélyi tudományos és múzeumi törekvések történetének elsõ csíráját már a XVI. század elején felfedezhetjük abban a tudóstársasági törekvésben, melynek csak neve (Sodalitas Septem-castrensis) maradt fenn. Mátyás király és környezete renaissance-humanista törekvéseinek elkésett, elerõtlenedett erdélyi utórezdülése volt ez; ismeretlen tervezõi a gondolat fölvetésénél nem jutottak tovább.
Semmi folytonosságot nem lehet kimutatni e korán felvetõdött gondolat és a század közepe táján megalakuló önálló erdélyi fejedelemség tudománypolitikai törekvései között. Túlzás is saját korunk szavával tudománypolitikáról beszélni akár ebben, akár a következõ században akkor, amikor szabatosabban szólva legfeljebb egyes erdélyi fejedelmek (Báthory István, Bethlen Gábor, a két Rákóczi György, Apafi Mihály) önálló közmûvelõdési alkotásairól, nagy tudományteremtõ erõfeszítéseirõl lehet beszélnünk. Közülük különben is csak Báthory István és Bethlen Gábor jutott el a tudományos élet kifejlõdéséhez szükséges egyetem, illetõleg akadémia gondolatának megvalósításáig. A XVI-XVII. század Erdélyét a létért, a puszta megmaradásért folytatott harcok kötötték le. Ha volt is a XVII. századnak olyan jelentõs alakja, mint amilyen a gyulafehérvári, majd a kolozsvári református kollégium tanára, Apácai Csere János (1626-1659), az ilyen európai színvonalon álló tudós, mûvelõdés- és tudománypolitikus magános elszigeteltségében környezetének meg nem értésétõl, sõt rosszindulatától kísérve folytatta szinte teljesen meddõ küzdelmét.
A fejedelemség önállóságának megszûnésével a XVIII. század elején, Erdély átalakulásának korában az ilyenszerû törekvéseknek nyomát sem látjuk. Csak a XVIII. század második felében, a felvilágosodás racionalista mûveltség-eszményt kitûzõ korától kezdve találkozunk elõször igazában tudomány-szervezõtörekvésekkel. Ez idõtõl kezdve a történeti Magyarország határain belül nincs egyetlen tájegység sem, ahol olyan megszakítatlan folytonosságban jelentkeznének a tudóstársasági és múzeumi törekvések, mint éppen Erdélyben. Természetesen itt sem beszélhetünk egyelõre e törekvések szervezett keretekben való jelentkezésérõl, valóságos összefüggésérõl, vagy éppen szerves folytatódásáról. Egyéni kezdeményezésekrõl, a nemzeti tudomány elõbbvitelének egyéni elhatározásából és lelkesedésébõl táplálkozó, egyelõre eredménytelen próbálkozásairól van itt szó. Legtöbb kísérlet zsenge rügy korában elfagy a hivatalos rosszakarat és a környezet közönyének dermesztõ hidegén. Bármennyire meddõk vagy csekély eredményt hozók voltak is e kísérletek, amikor az EME történetérõl szó esik, lehetetlen meg nem emlékeznünk a tudomány- és a múzeum-szervezõ gondolat elsõ erdélyi harcosairól.
Bod Péter
(1712-1769)
A tudományos élet szervezettségének szükségét Erdélyben elsõnek Bod Péter (1712-1769) veti fel 1760-ban Isten vitézkedõ anyaszentegyháza históriájá-nak elõszavában. Külföldi példákra hivatkozva, nemzeti nyelvünk fejlesztése és tudomány mûvelése céljából szükségesnek tarja egy tudós emberekbõl álló társaság megalapítását. Az elzárt, magában álló tudós keresett társakat akkor mikor legalább óhaj formájában felvetette ezt a gondolatot. Ennek a jámbor szándéknak azonban éppen úgy, vagy még inkább nem voltak támogatói, mint ahogy egyetemes magyar viszonylatban nem találkozott megértésre Bessenyei György hasonló kísérlete sem.
Batthány Ignác gr.
(1741-1798)
Részvétlenség fogadta gr. Batthyány Ignác (1741-1798) római katolikus püspöknek hasonló célú gondolatát is. Részletesen kidolgozott tervezetét még a könyvtáralapító gróf Teleki Sámuel is csak hideg udvariassággal fogadta; természetesen ez sem valósult meg soha. Batthyány híres gyulafehérvári intézményét a Batthyaneumot (1798) megalapította ugyan, de a vele kapcsolatban melengetett tudomány-szervezõ és terjesztõ terveit már nem valósíthatta meg.
Aranka György
(1737-1817)
E magános, korukban is csak szûk körben ismert szándékok és kísérletek után olyan korszak következett, amikor az erdélyi akadémiai eszme és a múzeum-szervezés gondolatának megszállottjai már a szervezkedés országos keretek között való megteremtését sürgették. Az ilyen irányú törekvések elsõ harcosa Aranka György (1737-1817) volt. Arankának sikerült egy nyelvmûvelõ társaság iránt az országos érdeklõdést felkeltenie. Sõt még ezen is túljutott. 1791-ben az erdélyi országgyûlés már nemcsak egy ilyen társaság felállításának gondolatával foglalkozott. Az Aranka tervezetének véleményezésére kiküldött országgyûlési bizottmány már alapjában véve múzeumi gondolattal bõvítette ki a tervet akkor, amikor már nem csak a nyelvmûvelõ és kéziratkiadó társaság megalapítását, hanem könyvek, képek, pénzek, címerek, feliratok és régiségek gyûjtését is javasolta. Az országgyûlés meg is hozta a Magyar Nyelvmûvelõ Társaságra vonatkozó törvényt, az uralkodó azonban nem erõsítette meg, hanem visszaküldte. Mikor aztán a törvény a rendes bizottmány elé került, a szászok nemzeti elfogultsága megakadályozta azt, hogy e társaság országos támogatással létesüljön. Aranka azonban nem csüggedt, hanem magánúton akarta a társaságot megvalósítani. A nagymûveltségû erdélyi kormányzóban, gr. Bánffy Györgyben megértõ támogatóra is talált. A kormányzó Arankának hozzá 1793. december 30-án benyújtott tervezetét támogatta, sõt elfogadta az Aranka tervezete társaság elnökségét is. Maga helyett a Marosvásárhelyt megalakult társaságba gr. Teleki Mihályt nevezte ki elnökké. A társaság gyûléseket tartott, körlevélben pártoló tagokat szerzett, egy kisebb oklevél-, kézirat- és könyvgyûjteményt létesített, de 1810-ben részben a pártolás- és pénzhiány, részben pedig a Fõkormányszék hivatalnoki akadékoskodásai miatt megszüntette mûködését.
Döbrentei Gábor
(1785-1851)
Az elõbbi kísérletekhez hasonló, kedvezõ elõjelek között fogott neki egy tudóstársaság megalapításához Döbrentei Gábor (1785-1851) is. Döbrentei Magyarországról került 1813-ban Erdélybe mint Gyulai Lajos gróf nevelõje és itt rövidesen irodalmi és tudományos kört teremtett maga körül. 1814-ben megalapította Erdélyi Múzeum címen az elsõ erdélyi tudományos folyóiratot. E folyóirat megteremtésével mutatkozó tudományos érdeklõdés nyomán felvetõdött egy tudós társaság felállításának eszméje is. Megint Marosvásárhelyrõl indult ki a gondolat, onnan, ahol Aranka tervét is melengették: a kir. tábla nemzeti szellemû tagjaitól. Kilyéni Székely Mihály ítélõmester és Cserey Mihály táblai ülnök szólította fel Döbrenteit az elakadt nyelvmûvelõ társasági terv újabb kidolgozására. Döbrentei ekkor a Magyar Tudós Társaság mintájára akadémiai-jellegû társaság tervét dolgozta ki, elkészítette a költségvetést, megnyerte a fõkormányzó támogatását. 1818. júliusában gróf Teleki Pál elnöklete alatt elõbb Marosvásárhelyt, majd 1819. május 26-án Kolozsvárt tartottak ez ügyben népes gyûlést. Ez utóbbin már gróf Teleki Pál elnökletével a tisztikart is megalakították. A választmány egyik tagja, Petrichevich-Horváth Károly az Aranka alapította nyelvmûvelõ és történetkedvelõ társaság Marosvásárhelyt levõ kézirat, könyv- és oklevélgyûjtemények Kolozsvárra hozatása esetére a gyûjteménynek ingyen helységeket is ígért. Az így megalakult társaság hozzákezdett a pénzalapok megteremtéséhez, tudományos munkálkodáshoz is, de felsõbb jóváhagyás hiányában a gyûlésezést meg kellett szüntetni. A felterjesztett alapszabályokat a sürgetés ellenére sem erõsítették meg és így ez a kísérlet is megbukott.
Bölöni Farkas
(1795-1842)
A Döbrentei-féle tudóstársasági kezdeményezés után egy évtizeddel, 1829-ben Bölöni Farkas Sándor (1795-1842) író és amerikai utazó az elsõ, aki gróf Sándor László kancellárhoz benyújtott tervezetében teljes határozottsággal és tudatossággal felvetette a múzeum felállításának gondolatát. Aszerint az Erdélyi Nemzeti Múzeumnak - szintén a Magyar Nemzeti Múzeum mintájára - országos jellegûnek kellett volna lennie. Anyagát hivatalos kötelespéldányokból, intézmények letéteibõl, az Aranka-féle kéziratokból, magánosok, könyvkötõk, könyvnyomtatók, könyvkereskedõk adományaiból szándékozott összegyûjteni. De bár a gyûjtemény megteremtésére, elhelyezésére és fenntartására Bölöni csak csekély anyagi támogatást kért, tervét a hivatalos körök részvétlen közönye fogadta. Bölöni abba is hagyta egy erdélyi országos múzeum megteremtését célzó kísérleteit.
II.
Ilyen elõzmények után a múlt század 30-as, 40-es éveiben a múzeumi gondolat már nem volt új Erdély gondolkozó fõi elõtt. A gondolatot ébren tartották a 30-as években alakult kaszinók és a kolozsvári magyar lapok is.
Kemény József gr.
(1795-1855)
 
Kemény Sándor gr.
( - 1861)
Már 1837-ben híre ment annak, hogy gr. Kemény József oklevél-, kézirat- és könyvgyûjteményével meg akarja vetni egy erdélyi múzeum alapjait. Hírlett az is, hogy példáját unokatestvére, gr. Kemény Sámuel is követni akarja. Az 1842-iki országgyûlésre készülõdõ Erdély politikai és szellemi életének részeseit így nem minden elõkészítés nélkül és nem is váratlanul érte a hír, hogy korának legnagyobb erdélyi oklevélkutatója, gr. Kemény József (1795-1855) a legközelebbi országgyûlésen könyv-, kézirat- és ásványgyûjteményét valóban a Kolozsvárt felállítandó Nemzeti Múzeum céljára ajánlja fel és hogy ugyanez a szándéka unokatestvérének, gr. Kemény Sámuelnek is. A két Kemény ezt a szándékát elõbb 1841. február 24-én levélben Küküllõ vármegye megyegyûlésre összesereglett rendeinek jelentette be és ugyanakkor kérte a rendeket, hogy a Kolozsvárt felállítandó Nemzeti Múzeum létesítését, fenntartását és fejlesztését az országgyûlésen mint országos fontosságú ügyet szorgalmazzák. A megye rendei azonban a tisztújítás elõzetes küzdelmei között még a választás elveiben sem tudtak megegyezni és anélkül oszlottak szét, hogy a nemes ajánlattevõk levelét hivatalosan felolvasták volna. A két Kemény akkor Kolozs megye rendeihez fordult. Levelüket 1841. március 9-én Erdély akkori legjelentõsebb napilapja, az Erdélyi Híradó teljes egészében közölte. Az ajánlat ilyenformán a hírlapok útján szélesebb körök érdeklõdésébe is kikerült. Még azelõtt, hogy Kolozs megye rendei tárgyalták volna az ajánlatot, a múzeum-állítás kérdése a kolozsvári és továbbmenõleg az erdélyi közvélemény nagyon élénken vitatott kérdése lett. Ilyen elõzmények után Kolozs megye közgyûlésének 1841. március 29-én hozott határozata mutatja, hogy a megye rendei legelsõül értették meg egy országos múzeum alapításának szükségességét. A két Kemény levelének felolvasása után a rendek köszönetüket fejezték ki az ajánlattevõknek és az országgyûlési követek utasításába foglalták, hogy az ország rendei elõtt ne csak az ajánlat elfogadását szorgalmazzák, hanem azt is, hogy a rendek "az alapítást csak kezdetnek tekintve, az egész intézetet pártfogásuk alá vegyék és a nemzet egyesített erejével állítsanak a célnak minden tekintetben megfelelõ nemzeti könyvtárat és múzeumot". A többi törvényhatóságokhoz intézett ilyen szellemû átiratra válaszként legelsõnek Csíkszék, utána Udvarhely-szék, Háromszék, Maros-szék és Doboka megye közgyûlése foglalkozott pártolólag a kérdéssel. A közigazgatási, illetõleg politikai testületeken kívül társaskörök, kaszinók, nem utolsó sorban a napi, az idõszaki sajtó, meg röpiratok terjesztették a múzeum-alapítás és tudományos munkálkodás szükségességének eszméjét.
A kérdés eszmei része tehát már tisztázott volt, a közhangulat elõ volt készítve, amikor az erdélyi országgyûlés 1842. június 21-én történt megnyitásakor a rendek elnöke az ülés elején ismertette gr. Kemény József és Sámuel levelét. Az az általános tetszés-nyilvánítás, éljenzés és a felszólalások sora, amely a bejelentést követte, és még inkább az, hogy a lelkes fogadtatás egy olyan testületben történt, melynek tetszésnyilvánító tagjai közül csak nagyon kevesen láthatták be egy könyvtár és múzeum megalapításának közmûvelõdési, illetõleg tudományos jelentõségét, mindez nyilvánvalóan mutatta, hogy a rendek egy ilyen intézmény megalakítását elsõsorban politikai sikernek tekintenék. Mutatta ezt az is, hogy a felszólalok között Zeyk János, Doboka megye követe az ajánlás napját azért tartotta nevezetesnek, mert ezáltal az eddig folytatott sérelmi politikától eltérve, az országgyûlés a haladás útján az alkotások mezejére lép. De volt olyan is, Pálffy János, Udvarhely-szék követe, késõbb szabadságharcunk legnagyobb erdélyi emlékírója, aki nem elégedett meg a múzeum felállításának gondolatával, hanem a XVI. századi Sodalitas Septem-castrensis tervével megindított tudós-társasági törekvések megvalósításaként egy erdélyi tudományos akadémia felállítását sürgette. Az ilyen távoli célokra nézõ hozzászólót azonban az akkori szûkös erdélyi lehetõségeket hidegen mérlegelõ felszólalók figyelmeztették arra, hogy a nagyarányú akadémiai megoldás helyett a kivívható múzeum felállítását kell mindenképpen sürgetni. Az országgyûlés magyar része szinte egyhangúan a múzeum-alapítás gondolatához szegõdött. Végre 1842. december 23-án a rendes bizottmány elõzetes tárgyalásai nyomán elkészült javaslat elfogadásával, az országgyûlés az országos tanácskozó-terem építése és a nemzeti színház támogatása mellett elhatározta egy múzeum alapítását is. A múzeum megszervezésére 100.000 forintot irányoztak elõ. Hogy az uralkodó és a bécsi körök jóindulatát megnyerjék, az intézmény nevéül a Museum Ferdinandeum-ot javasolták. Mikor azonban a múzeum országos rovatal útján való megállapítására terelõdött a tárgyalás sora, az addig egykedvûen viselkedõ szászok hevesen ellenezték, hogy országos múzeumot állítsanak fel és még inkább azt, hogy annak fenntartására rájuk is vessenek ki rovatalt. A szászoknak ugyanis nem volt nemzeti érdekük, hogy a szász népi tömegektõl távol lévõ Kolozsváron újabb országos múzeumot létesítsenek akkor, amikor br. Bruckenthal Sámuel végrendeletével (1803) már rég megalapította a szebeni Bruckenthal-múzeumot és 1833 óta már több "honismertetõ" egyesületük és folyóiratuk szolgálta - természetesen csak a szászságra korlátozódva - nagyjában ugyanazokat a célokat, amelyeket az erdélyi magyar és székely rendek éppen az új intézmény megalapításával akartak elérni. Az országgyûlés magyar és székely követei a felcsapó közjogi és faji viták nyomán jól látták a szászság nemzeti álláspontját és ezért politikai tapintatból a múzeum céljaira csak a magyaroktól és székelyektõl kívántak rovatalt; a múzeum kilenc tagú felügyelõ-bizottságába azonban egy szász tagot is választottak. Az erdélyi múzeumot tehát már csírájában csak a magyarok és székelyek támogatták, felállításának szükségességét is csak õk látták. A szászoknak ellenzése azonban megakadályozta Bécsben a múzeum-alapítására vonatkozó törvény szentesítését. A rendek hiába sürgették többször is a múzeum sorsára vonatkozó határozatok kedvezõ elintézését, a válasz vagy éppen a királyi megerõsítés nem érkezett meg. A két magyar haza 1848. május 30-án kimondott egyesülése eltüntette a külön erdélyi országgyûlést. Ez és a rákövetkezõ viharos idõk lehetetlenné tették, hogy az erdélyi magyar mûvelõdés történetében olyan nagyrahivatott múzeum már ekkor megvalósulhasson.
III.
A szabadságharc mozgalmas, kavargó korára Erdélyben is jó ideig dermedt, halotti csend következett. De az önkényuralom vasgyámságának legkeményebb napjaiban egyre több gondolkodó fõben ébredezett az a gondolat, hogy az erdélyi országgyûlés régebbi múzeum-állító szándékát éppen a magyarság öntudatának emelése céljából végre meg kell valósítani.
Kõvári László
(1820-1907)
E gondolat legelsõ fölvetõje Kõvári László (1820-1907), a történetíró, legtekintélyesebb harcosa gr. Mikó Imre (1805-1876) volt.
Mikó Imre gr.
(1805-1876)
Mikó nem vett részt az 1848/1849-iki szabadságharcban; ezért bár jó magyar volt, személye kedvelt volt az elnyomó császári udvarban. A magyarság elõtt 1848 elõtti társadalmi és kincstárnoki szerepén kívül irodalom-, színház- és tudománypártolása, sõt tevékeny tudomány-mûvelése tette õt kedveltté. Mikor Kemény József gr. 1855-ben meghalt, félni lehetett, hogy végrendelete értelmében az 1842-ben felajánlott gyûjtemények Erdélybõl a pesti Magyar Nemzeti Múzeumba kerülnek, vagy még inkább attól, hogy az önkényuralom emberei a gyûjtemények felhasználásával erdélyi múzeumot alapítanak ugyan, de nem Kolozsvárt, hanem Szebenben. Éppen ezért Mikó összejövetelek, levelezés és sajtó útján megérttette az erdélyi közvéleménnyel, hogy a múzeumnak egyesületi úton való megalapítása elodázhatatlanul fontos. Hogy a múzeumi helység kérdését megoldja, maga egy több mint 10 holdas díszkert közepén álló emeletes villáját adományozta a megalapítandó múzeum céljára. Az alapítvány nyomában beérkezõ sok megajánlás, az õket fogadó általános öröm és lelkesedés véglegesen megerõsítette Mikóban és minden illetékes tényezõben a múzeum-alapítás szándékát, ugyanakkor azonban felkeltette az önkényuralom kormányában azt a gyanút, hogy itt többrõl van szó, mint egy egyszerû mûvelõdési mozgalomról. Miközben az elõzetes szervezkedés folyt, csak Mikó többszöri személyes közbelépésére sikerült végre Bécsben kieszközölnie, hogy 1859. november 23-án összehívhassa az Erdélyi Múzeum-Egylet alakuló közgyûlését.
A közgyûlést megelõzõ napokban és a gyûlés napján külsõségekben is meglátszott, hogy Erdély a Múzeum megalapítását valóban nem puszta mûvelõdési tényeknek tartja. Alig volt az erdélyi tudományos törekvések történetében olyan mozzanat, mely egész Erdélyt úgy megmozgatta volna, mint éppen ez. A gyûlés napja az erdélyi magyarságnak az önkényuralom alatt legnagyobb nemzeti ünnepe volt. A szervezeti szabályok ismertetését, költségvetés megállapítását, a múzeumi feladatok megjelölését és általában az alakuló gyûlés minden mozzanatát a háromnapos közgyûlés alatt a kolozsvári és a Kolozsvárra gyûlt erdélyi magyarság lankadatlan érdeklõdése és lelkesedése kísérte. A közgyûlésnek legünnepélyesebb és legjelentõsebb mozzanata az volt, amikor az alapszabályok értelmében a jelenlevõk titkos szavazattal megállapították az egyesület hivatalos nyelvét. A jelenlévõ 383 tag egyhangúlag a magyar nyelvre szavazott. Ezzel döntöttek abban a kérdésben, hogy ez a magyar társadalmi úton létesített intézmény kizárólag magyar legyen.
Az újonnan alapított egyesület alapszabályai részletesen meghatározták az egyesület célját, szervezetét, mûködési körét, anyagi alapját, stb. Az egyesület célja hármas:

   1. múzeumot állít és tart fenn,
   2. a múzeumi anyag tudományos feldolgozásáról és
   3. a tudomány és mûvelõdés magyar nyelven való terjesztésérõl gondoskodik.

Az egyesületnek megalapításakor 180.850 forint tõkéje és ezen kívül 11.767 forint megajánlás formájában ígért vagyona volt. A múzeum anyaga

   · 15.439 könyvbõl,
   · 1083 oklevélbõl és kéziratból,
   · 128 arany-, 2841 ezüst-, 1738 bronz-érembõl, valamint
   · 10.092 darab különbözõ régészeti tárgyból, természeti ritkaságból, ásványból, kövületbõl, állatból és növénybõl állott.

Ennek a tekintélyes múzeumi anyagnak befogatására nem volt elég a Mikó-villa: a könyv-, kézirat-, és éremtárnak külön helységet kellett szerezni.
Brassai Sámuel
(1800-1897)
A múzeum elsõ õre Brassai Sámuel (1800-1897), az elsõ könyvtáros pedig Szabó Károly (1824-1890) volt.
Szabó Károly
(1824-1890)
A múzeumi tárgyak rendezésével és leltározásával egy idõben megindult az egyesület tudománymûvelõ munkája is 1860. februárjától kezdve mindenféle szervezeti szabályzat nélkül megkezdték a tudományos ülések tartását; már ebben az évben kilenc ilyen ülés volt. Az elsõ tudományos gyûlés Mikó Imre gr. elnöklete alatt folyt le; ezen a híres régész, Thorma Károly olvasta fel a "Rómaiak nyoma Erdély északi részében" címû értekezést. Ez az ülés megindítója volt a kezdetben kötetlenebb, késõbb kötöttebb szakosztályi munkálkodásnak. A következõ évben (1861) szükségesnek tartották a tudományos üléseknek két tárgykör szerint való elkülönítését; kimondották a történelmi és természettudományi ülések különválását. Ezzel tehát megalakultak a tudománymûvelõ munka elsõ keretei, a szakosztályok elõdei is. E keretek kialakulásával egy idõben részben a tudományos elõadások anyagának közlésére az egyesület évkönyv kiadását határozta el. Az évkönyv elsõ kötete már 1861-ben megjelent Brassai Sámuel szerkesztésében. 1873-ig õ szerkesztette és adta ki két-három évenként összevontan a következõ köteteket (I-VI. köt.).
A szervezkedés elsõ tíz éve sok munkában, de aránylag nagyobb lelki és anyagi nehézségek nélkül telt el. A kiegyezés utáni erdélyi magyarságnak azonban már korántsem jelentette a Múzeum és az Egyesület azt, mint az önkényuralom idejének erdélyi közvéleménye számára. Az egyesületnek politikai jelentõsége most, a politikai szabadság viszonylag korlátozatlan korában nem volt. Az erdélyi magyarság vezetõ rétege nem volt eléggé érett ahhoz, hogy meglássa az egyesület munkásságában rejlõ nemzeti érdekeket. Ennek hatását aztán megérezte az egyesület költségvetése is. Az állandó jövedelmek a tõkék kamatain kívül azoknak a "részvényesek"-nek hozzájárulása jelentette, akik 10 évre évi 5 forint befizetését ígérték. Mire azonban az egyesület felett az elsõ évtized eljárt, a 896 régi részvényes tag száma száznál kevesebbre csökkent. A részvényesek számának zuhanása olyan végzetes nehézségbe sodorta az egyesületet, hogy már 1867-ben feliratban kérte a kormány támogatását. A támogatás azonban ekkor még elmaradt.
IV.
A második évtized legelején azonban Erdély közmûvelõdési életében jelentõs változás következett be: 1872-ben a magyar kormány szükségesnek látta a kolozsvári egyetem megalapítását. Bár az Erdélyi Múzeum-Egyesület elsõsorban múzeumi anyag gyûjtésére alakult, két szakosztályában azonban fejtett ki tudománymûvelõ munkát is. Így e tekintetben 1872 elõtt mintegy az egyetemet pótolta. Az egyetem létesítését is elsõsorban az Egyesület tette lehetõvé azzal, hogy a magyar állammal 1872-ben kötött szerzõdés alapján az egyetem rendelkezésére bocsátotta nagyértékû tudományos gyûjteményeit, sõt késõbb, az egyetemi klinikák építésekor a Mikó-villa 10 holdas kertjét is (ebben volt akkor a botanikus kert!) építkezések céljára átadta az egyetemnek. Az 1872-iki szerzõdés értelmében az egyesület megtartja egyesületi önállóságát, önkormányzatát, gyûjteményeit azonban az egyetem kezelésébe adja. A gyûjtemények elhelyezésérõl, kezelésérõl az állam, illetõleg az egyetem gondoskodik, és használatukért évi 5.000 forintot fizet. Anyagilag az Egyesület nagy súlytól szabadult meg, mert nemcsak hogy a fenntartás gondja került le válláról, hanem saját tõkéi kamataival és a tagok évi díjaival jövedelme mintegy évi 16.000 forintra gyarapodott.
Annál sajnálatosabb volt azonban az állammal kötött szerzõdés nyomán az egyesületi öntudat fokozatos elcsökevényesedése és az egyesület szellemi életének pangása. Az egyetem tanárai és hallgatói mentesítették ugyan az egyesület az addig végzett tudománymûvelõ tevékenységétõl, de az egyetemi tanároknak az Egyesülett?l való érthetetlen idegenkedés hovatovább oda vezetett, hogy a múzeumi gyûjtemények nélküli egyesület tagjaiban a múzeumi öntudat természetszerûen lehanyatlott, viszont tudománymûvelõ tevékenysége az egyetem tanárainak kellõ támogatása, sõt sokszor ellentétes irányú tevékenysége miatt egyelõre a pangás állapotába jutott. Pedig a múzeum-fenntartás gondjaitól részben megszabadult Egyesület idõszaki kiadványokkal, folyóiratokkal (Az EME Évkönyvei, Erdélyi Múzeum) igyekezett az egyetemi tanárok tudományos munkásságát elõsegíteni.
Ez az értetlen és érthetetlen, szinte ellenséges állapot azonban nem sokáig tartott. A 70-es évek vége felé különösen a személyében egyszerre egyetemi tanár és múzeumi titkár Finály Henrik buzgólkodása folytán az egyetem tanárai is mind inkább résztvettek a szakosztályok munkájában. Finály az egyesület munkásságában az akadémiai gondolatot kívánta elõtérbe helyezni. 1878-ban nyíltan megírta, hogy "az a szép és kielégítõ siker, melyet az egylet feladata egyik ágában, a múzeum-alapításban már eddig elért, nemcsak jogosítja, hanem némileg kötelezi is az egyletet arra, hogy kezdje el a fõsúlyt lassanként áthelyezni feladata másik, nem kevésbé fontos ágára, a múzeumba gyûjtött tudományos anyag feldolgozására s úgy egyengesse az utat arra az átmenetre, amely a múzeum-egyletbõl az eddig csak múzeumot alapító és ellenõrzõ-igazgató testületbõl lassanként valóságos tudós társaságot, azaz tudományt mûvelõ és terjesztõ, tudományos eredményeket termelõ testületet alakítson." E gondolat tervszerû megvalósítása érdekében igazában ekkor kezdõdött meg az egyesület szakosztályainak kialakulása. 1879-tõl kezdve a két szakosztály, az Orvos-természettudományi és a Történettudományi (ma: Bölcsészet-, nyelv- és történettudományi) Szakosztály munkássága lendületet vesz; ettõl kezdve mindkettõnek külön folyóirata van; az elõbbié az Orvos-Természettudományi Értesítõ (1879-1905), a másiké az Erdélyi Múzeum (1874-1917, 1930-máig).
Ez egyébként üdvös lendületbõl az akadémiai gondolatnak sok haszna volt, de a végeredményben múzeumi céllal alakult egyesületnek vajmi kevés. Finály eredeti tervezete szerint ugyan a múzeumi anyag feldolgozása és tudományos közkinccsé tétele lett volna a cél, gyakorlatban azonban a szakosztályok mûködése egyáltalában nem alapult a múzeumi gyûjteményeken, sõt hovatovább függetlenítette magát az egyesülettõl is. Az 1883-iki alapszabály módosítás után maguk a szakosztályok az egyesülettel csak laza összefüggésben voltak. Önálló volt a szervezetük, közgyûlésük, pénzkezelésük. Joguk volt ahhoz, hogy olyan tagokat vegyenek fel, akik magának az egyesületnek nem voltak tagjai. A tagsági díjakat maguk használták fel és e mellett tekintélyes évi átalányt kaptak a szakosztályi munkásság kifejtésére, meg folyóirat kiadására. A szakosztályok tehát az Egyesülettel való kapcsolat minden elõnyét élvezték, anélkül, hogy az Egyesület célkitûzéseit munkálták volna. Ilyenformán az egyes szakosztályok a század vége felé annyira önállósultak, hogy a millennium évében Finály Henrik, a titkár, ki is mondotta, hogy mindenik "csaknem úgy tekintette magát, mint egy egészen önálló és független testület". Ezek után nem volt csoda, hogy ugyanõ a millenniumi közgyûlésen fölvetette a kolozsvári tudós társaság megalakításának gondolatát is. Ha maga a titkár, aki az Érem és Régiségtár igazgatója, tehát múzeumi ember is volt, ennyire nem törõdött az Egyesület eredeti múzeumi célkitûzéseivel és érdekeivel, megérthetjük, hogy ha a többi egyesületi vezetõ sem tudta a maga komolyságában megérteni az Egyesület célját, nem igyekezett megvédeni az Egyesület vagyoni függetlenségét, szellemi és anyagi érdekeit sem. Így megtörténhetett az a képtelen dolog is, hogy az állammal 1859-ben megújított szerzõdésben az Egyesület maga lemondott az alapítónak, gr. Mikó Imrének kizárólag múzeumi célra adományozott nagyértékû ingatlanáról. Az egyetemnek a klinikai építkezések céljaira feltétlenül szüksége volt e területre, ránézve a szerzõdés nagyon elõnyös volt, az Egyesület azonban ellenérték fejében csak azt az ígéretet kapta, hogy ha a két fél között a szerzõdés valamilyen ok miatt felbomlanék, "az állam a tulajdonjog átengedése viszonzásául köteles lesz akkor a múzeum-egyletnek egy olyan önálló épületet, vagy könnyûszerrel önállóvá tehetõ épületrészt teljes tulajdonjoggal feltétlenül birtokába adni, amelyben a múzeum könyvtára és gyûjteményei a múzeum tudományos és közmûvelõdési céljainak megfelelõ módon elhelyezhetõk és felállíthatók lesznek". Az ingyenes telek-átengedés ugyan a múzeum vezetõsége részérõl azzal a reménnyel történt, hogy az állam e területen a zsúfolt múzeumi gyûjtemények korszerûbb elhelyezése céljából is építkezik, de ez a remény nem vált be. A terület egy része megmaradt botanikus kertnek, más részét meg az új klinikai épületek és más egyetemi intézetek foglalták el.
A múzeumi célra alkalmas épületek hiánya különösen azért hatott nyomasztólag nemcsak a múzeumi, hanem az egyetemi munkára is, mert a múzeumi anyag szaporodásával és az egyes gyûjteményrészek, tárak elkülönödésével elsõsorban a múzeumi anyag célszerû elhelyezésére és további terjeszkedési lehetõségre lett volna szükség. Mindenekelõtt a tárak igazgatói látták és érezték azt, hogy a múzeumi gondolat háttérbe szorítói, az akadémiai elv harcosai, a gyûjtemények, a tárak, tehát végeredményben a múzeumi céllal alakult Egyesület érdekei ellen dolgoznak. E belátásnak legelõbb dr. Apáthy István, az egyetem híres állattan és biológus tanára, majd dr. Erdélyi Pál, a múzeumi és egyetemi könyvtár igazgatója adott hangot. A két elv harcosai két táborba oszolva egy évtizedes küzdelem után végre 1906-ban megegyeztek az EME munkásságának, célkitûzésének új megfogalmazásában. Az ekkor alkotott alapszabályok szerint az Egyesület visszatért az alapítási elvekhez, azaz

    1. fenntartja a múzeumot,
    2. szakosztályaiban és kiadványaiban feldolgoztatja a múzeum gazdag anyagát és
    3. mûveli a honismeretet és általában a magyar tudományosságot.

A tervszerû munka elõsegítése érdekében megszüntették a szakosztályok önálló pénzkezelését, nem lehettek a szakosztályoknak külön tagjai sem. Minden tag egyesületi tagként lép be az EME-be, de tetszése szerint azt a szakosztályt választja, amelyben dolgozni akar. Az alapszabály négyben állapította meg az egyesület szakosztályainak számát is; ezek:

    1. a Bölcsészet, nyelv- és történettudományi,
    2. Természettudományi,
    3. Orvostudományi, valamint
    4. a Jog- és társadalomtudományi szakosztály.

Az egyesület kormányzója a közgyûlés és a választmány, a határozatok végrehajtói a tisztviselõk. A szakosztályoknak saját ügyei intézésére külön közgyûlésük, választmányuk, illetõleg elnökségük van. Az Egyesület szakosztályai külön üléseiken Kolozsvárt szak- meg népszerûsítõ elõadásokat tartanak és résztvesznek az egyes erdélyi városokban idõnként (évenként) rendezendõ és tudomány-népszerûsítés céljait szolgáló vándorgyûléseken. A tárak élén az egyetem megfelelõ tanszékén mûködõ egyetemi tanárok állanak igazgatói minõségben; a tárak igazgatói hivatalból tagjai a központi választmánynak. Az Egyesület idõszaki kiadványai ezentúl elsõsorban a tárak érdekeit hivatottak szolgálni.
Az Egyesület már a szakosztályi, helyesebben akadémikus elv virágzási korában belátta, hogy saját anyagi erõire támaszkodva, nem tudja a szakosztályi mûködéssel együtt a tulajdonképp fõcélt képezõ múzeumi tevékenységet is támogatni. Ezért már 1900-ban államsegélyért folyamodott, de az elsõ ilyen támogatást csak gr. Apponyi Albert minisztersége idején, 1905-ben, kapta meg. Ettõl kezdve az állami támogatás folytonosan növekedett. Az egyesület az államsegélyt saját tõkéinek kamataival együtt kizárólag múzeumi és tudománymûvelési célokra fordította.
Az Egyesület múzeumi alapokon való újjászervezése rendkívül hasznos volt. Az a rövid idõ, mely az újjászervezéstõl kezdve a nyugodt munkalehetõségek végét jelentõ világháborúig eltelt, mindenképpen az Egyesület virágzási korának nevezhetõ. A múzeumi gyûjtemények aránylag ekkor gyarapodtak legtöbbet. A levéltár anyaga például legalább tízszeresére nõtt és fõvonalakban elõször ekkor rendezõdött, a Régi Magyar Könyvtár, valamint a Régiségtár anyaga megkétszerezõdött; az Állat- és Növénytár korszerû fejlesztését is ekkor vitték keresztül; az Egyesület kiadásában megjelenõ folyóiratok is ekkor érték el a legmagasabb színvonalat. A bekövetkezett világháborúval azonban természetesen megkezdõdött a visszaesés. A háború szerencsétlen befejezéséig csaknem teljesen megszûnt az Egyesület tudományos munkája, a gyûjtemények legféltettebb értékei is többször átélték a Kolozsvárról való menekítési tervezgetés, sõt részben a tényleges menekítés izgalmait. Ehhez járult még az is, hogy az egyesület már elõbb állami ösztönzésre hazafias kötelességének érezte a háború alatt csaknem egész tõkeállományát a magyar állampapírba fektetni; ez és nagyobb összegû hadikölcsönjegyzése, egyet jelentett a tõke háború utáni teljes elvesztésével.
V.
Az önkényuralom nehéz idején alakult Erdélyi Múzeum-Egyesület másodszor a román megszállás korában jutott igaz nemzeti jelentõségre. Anyagi erõitõl teljesen megfosztva, a magyar állammal kötött bérleti szerzõdés folytán a román államnak kiszolgáltatott gyûjteményekkel érte meg 1918 végén az Egyesület a román csapatok kolozsvári bevonulását. Az egyetem 1919. május 12-én történt erõszakos átvételekor a román állam tényleges hatalmába kerültek az összes múzeumi gyûjtemények is. A gyûjtemények biztonságát, kifogástalan kezelésük folytonosságát egy idõre azonban biztosítottnak lehetett hinni azért, mert a román egyetem tanárai is látták e gyûjtemények tudományos jelentõségét, másrészt meg az egyes tárakban mint állami alkalmazottak, ott maradtak az Egyesület életében eddig is jelentõs szerepet vitt magyar tudományos tisztviselõk. Ezeknek száma azonban a megszállás huszonkét éve alatt a tûzzel-vassal való románosítás eredményeképpen állandóan csökkent. A megszállás vége felé két tárban már nem volt egyetlen magyar tisztviselõ sem. A történeti igazság kedvéért tartozom megjegyezni, hogy az ásványtár kivételével az Egyesület többi tárában a román egyetemi tanár-igazgatók is a rendelkezésükre álló eszközökkel mindent megtettek a gyûjtemények korszerû kezelése érdekében. E törekvésükben az Egyesület a táraknak csekély anyagi erõihez mérten is rendszeres és rendkívüli anyagi segítséget nyújtott. Amilyen tárgyilagossággal megállapítottam ezt, éppen olyan határozottan meg kell állapítani azt is, hogy a gyûjtemények átvételét nemsokára követte az Egyesület elleni hajsza. Ennek fõ-fõ sugalmazói a kolozsvári román I. Ferdinand egyetem egyes tanárai voltak. Az EME arra az álláspontra helyezkedett, hogy az 1895-iki bérleti szerzõdést a magyar állammal kötötte és a gyûjteményeket használatra csak a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemnek engedte át. A szerzõdés az egyetem átvételével, illetõleg Szegedre költözésével megszûnt. Különben is a román állam nem teljesítette az 1895-iki szerzõdésben vállalt bérfizetési kötelezettségeket és így a szerzõdés már e miatt is semmis. E jogi álláspont és a vele szembehelyezett, a hatalom és birtokon-belûliség elõnyeivel támogatott román hivatalos vélemény közötti kilátástalan harc állandóan bénítólag hatott az EME munkásságára. E harcnak voltak olyan sötét pillanatai, mikor perceken múlott az Egyesület feloszlása. Az EME elment a végsõkig: jogi álláspontja határozott kifejtésével tisztázni akarta az állammal szemben saját egyesületi léte és gyûjteményei jogi helyzetét, de egyben kijelentette, hogy hajlandó megfelelõ feltételekkel a román kormánnyal is szerzõdésre lépni. Tulajdonjogának biztosítása érdekében mindent megtett. Anyagi lehetõségeihez mérten birtokon kívül is a táraknak évi átalányt adott és évenként kiküldöttjei útján gyakorolta az 1895-iki szerzõdésben biztosított kikötés értelmében a tárak ellenõrzési jogát; az Ásványtár igazgatója azonban még ezt a jogot is éveken keresztül megtagadta és az egyesületi kiküldötteket a gyûjteménybe nem engedte be. A leggondatlanabb kezelés éppen itt folyt és a legnagyobb károsodás az Egyesületet éppen ebben a tárban érte.
A román kormányzat minden eszközt megkísérelt az Egyesület megfojtására. Az EME királyi megerõsítésre felterjesztett elnökétõl a megerõsítést megtagadta, az Egyesület jogi személyiséget kétségbe vonta, illetõleg a jogi személyiség elnyerése elé súlyos akadályokat gördített, a közgyûléstõl kimondott alapszabály-módosítás miatt alapszabály hamisítás címén eljárást indított az Egyesület ellen, az EME mûködésének ellenõrzésére kormánybiztost rendelt ki, olyan szerzõdés-tervezeteket kínált elfogadásra, amelyek az Egyesületet szinte minden értékébõl kifosztva névleges alakulattá tette volna. Megkísérelte azt a több helyt sikerrel alkalmazott módszert is, hogy jóakarattá, együttmunkálkodási vággyá átlátszó szándékkal minél több román nemzetiségû tagot vétessen fel az Egyesületbe és így az egyesület vezetésében a román többség befolyását biztosítsa. Megakadályozta azt, hogy a magyar nemzetiségû állami alkalmazottak résztvegyenek az egyesület vezetésében, sõt még tudományos munkájában is.
Kelemen Lajos
(-)
Az egyetemi könyvtár épületében elhelyezett múzeumi levéltárnak állami szolgálatban lévõ levéltárosát, Kelemen Lajost felettesei nemcsak a múzeumi titkárságról való lemondásra kényszerítették, de a hírhedt Ghibu Onisifor dékánsága idején és kezdeményezésére "bizalmasan" tudomására hozták, hogy nem nézik jó szemmel, ha az Egyesület keretében tudományos mûködést fejt ki.
A Bölcsészet-, nyelv- és történettudományi szakosztály 1925-ben megválasztott elnökének, dr. Kristóf Györgynek, aki a román egyetemen a magyarnyelv és irodalom tanára volt, ugyanilyen okból már 1927-ben le kellett mondania tudományos tisztségérõl, az Érem- és Régiségtár tisztviselõi közül pedig dr. Kovács Istvánnak és dr. Roska Mártonnak tudományos címükrõl, a kolozsvári magyar tudományegyetemen szerzett és Szegeden is fenntartott magántanárságukról.
Wass Ottilia gr.
(1829-1917)
Gondviselésszerû volt, hogy az Egyesület éppen akkortájt került szilárdabb anyagi viszonyok közé, amikor a magyar állam régi keretei felbomlottak és az erdélyi magyarság idegen uralom alatt élve, az álamtól támogatást nem, legfeljebb támadást, rosszakaratot várhatott. Ezekben a nehéz történelmi napokban egy fõrangú hölgy, gr. Wass Ottilia (1829-1917) végrendeleti hagyatéka, egy Kolozsvár fõterén álló tekintélyes bérház az Egyesület szerény, de biztos anyagi eszközökhöz juttatta. Okos gazdálkodással e ház jövedelmébõl tíz év alatt Kolozsvárt a Jókai- és Majális-utca sarkán egy másik, kisebb épületet vettek. E két épület a kisebbségi évek alatt az Egyesületnek évenként csaknem háromszázezer lej, azaz tízezer pengõ jövedelmet biztosított.
A magyar államnak önként és ellenszolgáltatás nélkül átadott egyesületi ingatlan és a háború következtében elvesztett tõkék jövedelmét így legalább részben pótolni lehetett.
Ez a szerény, de biztos jövedelem azért volt fontos, mert az 1895. évi szerzõdés alapján a román egyetem ugyan birtokba vette és használta az Egyesület gyûjteményeit, de a szerzõdésben kikötött bérösszeget egyáltalán nem fizette. Hiábavaló volt minden igyekezet, az EME a megszállás végéig sem tudta tisztázni az állammal szemben a gyûjtemények helyzetét, és nem tudta rávenni a román államot, hogy a kapott elõnyökért a kötelezettségeket is teljesítse. Az egyesület több emlékiratot juttatott el a román kormányhoz, de hosszú ideig választ sem kapott rájuk. Mikor aztán a kormány 1926-ban tárgyaló-biztost küldött ki, a tárgyalás alapjául szolgáló tervezetben a román állam a gyûjtemények közül csaknem mindent a maga számára követelt. A megindult tárgyalások alapvetõ módszere román részrõl a hallgatás, az elodázás módszere volt. A megoldás késleltetéséhez hozzájárultak a lehetetlen román belpolitikai viszonyok is. Minden évben megbukott legalább egy kormány, vagy legalább is az a miniszter, aki a tárgyalásokat irányította, és az utóbb jövõ kormány vagy miniszter mit sem akart tudni elõdje ígéreteirõl, terveirõl, vagy éppen a vele kötött megállapodásokról. Abban azonban mindenki megegyezett, hogy mindannyi mennél nagyobb darabot akart lekanyarítani a magyarság e legnagyobb közmûvelõdési vagyonából, hogy így minden ellenszolgáltatás nélkül az államot, illetõleg az egyetemet nagy tudományos kincshez juttassa. A tárgyalások folyamán az EME elment a végsõkig. Minthogy anyagi ereje komoly számbavétele után látta, hogy saját erejével legfeljebb a nemzeti vonatkozású gyûjtemények (levéltár, kézirattár, a könyvtár régi fele, a régészeti anyagnak a népvándorlás korán innen része) elhelyezésérõl és fenntartásáról tud gondoskodni, az állammal szemben is csak ezek megmentésére törekedett. A döntést azonban nem tudta, és a kisebbségi évek vége felé a változásban reménykedve, nem is akarta kicsikarni.
Az EME-nek azonban azonban ez csak a nemleges tevékenysége volt. Az ostromállapotos hatósági önkény, a baksislesõ hivatalnokok akadékoskodása, a gyanakvás és rosszindulat ezer megnyilvánulása között is igyekezett szakosztályainak munkája révén életjelt adni magáról. Népszerûsítõ elõadások, tudományos szakülések és vidéki vándorgyûlések keretében közölte a magyar tudományosságnak a határon túl elért eredményei közül azt, amit meg volt engedve közölni, feldolgoztatta a szakosztályi tagokkal az erdélyi magyar kérdések nem egyét, igyekezett kolozsvári és vidéki elõadássorozataival hallgatóságában meggyökereztetni a tudás tiszteletét, belátni a tudományos élet kiépítésének, illetõleg fenntartásának feltétlen szükségességét. A 20-as években a külsõ erõszaknak engedve rendszertelenül, 1930-tól minden évben rendszeresen 25-30 elõadásból álló téli népszerûsítõ elõadássorozatot rendezett. 1930-tól, a rendszeresebb egyesületi élet megindulásától kezdve például csak a Bölcsészet-, nyelv- és történettudományi szakosztály Kolozsvárt 54 szak- és 120 népszerûsítõ elõadást tartott. Nyaranta megint az Egyesület vándorgyûlések keretében a vidéki magyar városok egész sorát (Marosvásárhely 1930, Nagyenyed 1931, Nagybánya 1932, Sepsiszentgyörgy 1933, Brassó 1934, Székelyudvarhely 1937, Torda 1938, Gyergyószentmiklós 1939) látogatta meg, hacsak hatósági önkény meg nem tagadta az elõadások engedélyezését (Temesvár 1936). Valósággal az elmenekült, de egyre visszavárt egyetemet helyettesítette tudásközlõ, tudás-szerzésre serkentõ, önzetlen tudomány-mûvelésre nevelõ munkásságával. Az EME életének hõsi korszaka volt ez. Nem lehet megmosolyogni még akkor sem, ha a tudományos munka nem járt mindig a kor legmagasabb színvonalán, ha néha ócskák, divatja-múltak voltak azok a fegyverek, amelyekkel harcolt, és tökéletlenebbek az eredmények, mint amilyenekhez a földre pányvázó nyûgök nélkül és szabadabb fejlõdési lehetõségek között élõ anyaországi magyarság tudományos világa szokott.
VI.
A román megszállás idejének súlyos napjai mutatták meg igazán, hogy mennyire szüksége van Erdély magyarságának a szellemi és anyagi tekintetben egyaránt önálló, független Erdélyi Múzeum-Egyesületre. Az erdélyi tudományos élet folytonosságát ez az intézmény biztosította. A megszállás éveiben nem volt a magyar kisebbségi életnek egyetlen intézménye sem, — az egyházakat sem véve ki, — amely határozottabban végezte volna feladatát és kérlelhetetlenebbül állt volna ellen a megszállók követeléseinek, mint éppen az Erdélyi Múzeum-Egyesület. Az Egyesület szellemi és anyagi önállóságának elismerése és a nemzeti értékû gyûjtemények külön kezelésbe vétele volt az az alap, amelyen állva a vezetõk egyáltalán hajlandók voltak a román állammal tárgyalni.
Az a várva várt, szerencsés változás, mely Erdélynek legalább egy részét visszajuttatta az ezeréves édesanyának, e változás új életet, szabadabb fejlõdési lehetõséget jelent az Erdélyi Múzeum-Egyesület számára is. A nehéz napokat becsülettel átvészelt Egyesület vezetõsége az új világháború követelte nagy anyagi erõfeszítések közepette is tapasztalhatta és tapasztalhatja a kormány messzemenõ megértését és támogatását. A megújítás alatt levõ alapszabályoknak a vallás- és közoktatásügyi minisztériummal megtárgyalt módosításai és az állammal a gyûjtemények használatára vonatkozó szerzõdés-tervezet pontjai fokozottabban biztosítják az Egyesület önállóságát, mint bármikor. Az egyesületi önállóság kérdésében a minisztérium a múlt tanulságain okulva, a legmegértõbb álláspontra helyezkedik akkor, amikor az önálló mûködés anyagi biztosítására az egyesületnek nagy céljaihoz és a tárak hatalmas anyagához mért tekintélyes bérösszeget (1941-ben 100.000 pengõt) juttat, sõt ezen kívül évenként meghatározandó államsegély formájában mozdítja elõ az Egyesületnek magyar tudományos és közmûvelõdési szempontból oly fontos munkásságát.
A változó és kavargó idõben, a bizonytalankodó célkitûzésekkel meginduló egyesület, az idõszerû politikai célokat szolgáló, sõt kiszolgáló sok-sok társadalmi alakulat között az Erdélyi Múzeum-Egyesület céljai és feladatai úgy szólva megalapításától kezdve változatlanok voltak és változatlanok ma is. Volt idõ, amikor e célok és feladatok közül egyeseket a többi rovására kiemeltek, másokat elhanyagoltak. Ilyenkor az Egyesület életének egészséges egyensúlya hosszabb-rövidebb idõre megbomlott. De ez csak addig tartott, míg a vezetõkben öntudatosodott az a belátás, hogy az Egyesület csak összes céljai egyidejû munkálásával töltheti be nemzeti jellegû feladatait.
Ma az Egyesület feladatai még világosabban körvonalazódnak, mint valaha. Az új alapszabály-tervezet félreérthetetlenül kijelöli az Egyesület célját:
» Az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek, mint társadalmi alapításnak célja az 1841/43. évi erdélyi országgyûlésen elhatározott és 1859-ben Kolozsvárt megalapított Erdélyi Nemzeti Múzeum fenntartása, fejlesztése, gyûjteményeinek tudományos feldolgozása, a tudományok mûvelése, a honismeretnek és általában a magyar tudományosságnak és közmûvelõdésnek elõmozdítása.«
Ez a néhány sorban összefoglalt célkitûzés ezerfelé ágazó gyûjtõ, kutató, õrzõ és feldolgozó tevékenységet kíván az Egyesülettõl, a feladatok olyan tömegét, amelynek teljes elvégzésére önmagában, csak saját szellemi és anyagi erõire támaszkodva, képtelen volna. A célkitûzések azonban nem túlméretezettek, hiszen a megváltozott helyzet a kolozsvári Ferenc József tudományegyetemben és az újonnan alapított Erdélyi Tudományos Intézetben olyan munkatársakat állított az Egyesület mellé, amelyekkel a feladatok elvégzése a lehetõségek körébe kerül. Az EME-nek vannak olyan elsõdleges céljai, amelyekrõl nem mondhat le soha; ezek a múzeumi anyag gyûjtésével és fenntartásával kapcsolatosak. Ebben munkatársa a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum is. Azonban a gyûjtemények anyagának feldolgozása, Erdély tudományos megismerése és feltárása, a tudományok mûvelése meg a közmûvelõdés terjesztése terén az EME csak a legidõsebb testvér szerepét töltheti be az Egyetem és Erdélyi Tudományos Intézet mellett.
Erdély tudományos szempontból még ismeretlen terület. Az elõbb említett három nagy tudományos intézmény van hivatva arra, hogy e terület tervszerû megvizsgálásával és az eredmények feldolgozásával szolgálja a magyar tudomány egyetemes érdekeit. Bár e téren az EME táraiban és kiadványaiban már eddig is hatalmas anyag gyûlt össze, az EME-nek elsõdleges múzeumi célkitûzései mellett ezután is ki kell vennie részét Erdély tudományos megismerésébõl, megismertetésébõl és általában a tudományok magyar nyelven való mûvelésbõl.
Bár a több mint nyolc évtizedes Erdélyi Nemzeti Múzeum a Magyar Nemzeti Múzeum után a leghatalmasabb nemzeti értékeket õrzõ gyûjtemény, magát az intézményt éppen az egyetemmel való szoros kapcsolata miatt csak nagyon kevesen ismerik. Gyûjteményeit sokszor egészen jóhiszemûen az egyetem gyûjteményeinek tartják, a Múzeumot fenntartó, gyarapító Egyesületet pedig gyakran más közmûvelõdési egyesületekkel tévesztik össze. Éppen ezért az EME egyesületi öntudatának megerõsítése, önállóságának olyan irányú fokozása, hogy gyûjteményeinek legalább a nemzeti történet és önismeret szempontjából fontos részei külön, bõvíthetõ múzeumi épületet kapjanak, elengedhetetlen feladat. Az EME minden tagjának ki kell vennie részét e cél munkálásából. A feladatok elvégzésében ma minden erejével támogat az állam is. Ennek és saját erõfeszítéseinknek ösztönzõje az legyen, hogy az EME további megerõsítésével szolgálhatjuk legjobban az erdélyi magyarság komoly mûvelõdésbeli fölényének öntudatosodását is. E fölény nem a velünk együtt élõ más népek tudományos és múzeumi törekvéseinek lekicsinylésébõl táplálkozik, hanem abból a belátásból, hogy Erdélyben az Erdélyi Nemzeti Múzeum, illetõleg az ezt fenntartó EME az egyetlen olyan múzeumi intézmény, amely Erdély minden népének mûvelõdési értékeit gyûjti és tárgyilagosan fel is dolgoztatja. Ezt az intézményt minél erõsebbé és minél önállóbbá tenni a legegyetemesebb erdélyi érdek és egyben a legmagasabb rendû tudomány- és nemzetpolitikai feladat.