|
|
Kelemen Lajos : Kõváry László(1819 - 1907) -megjelent az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1909-es Emlékkönyvében(kiadva: 1942-ben,Kolozsvárt) |
|
Kõváry
László
(1819-1907) |
|
|
Az Erdélyi Nemzeti Múzeum
és a Ferencz József Tudomány-Egyetem könyvtárában,
a tisztviselõk nagy dolgozó- termében,
a falon egy kora virágjában levõ szõke
férfiú képe függ. Okos kék
szemeivel, mintha a messzi jövõbe tekintene s úgy
néz, mintha a történet hatalmaiba és
az igazságba vetett hite bizalommal töltené
el.
Kõváry László képe ez, a
ki ifjú és férfi korában szinte
százaknak való munkát vett vállaira,
hogy bámulatos erõfeszítéssel küzdjön
nemzete érdekeiért s azt a multtal lelkesítve,
kiragadja a csüggedésbõl. Élete küzdelmesen
indult. A munka edzette, sikerek koszorúzták s
a múzeumi eszme úttörõi közül
neki adta meg a Gondviselés azt, hogy törekvéseit
ezen a téren hamar megvalósulva s patriarkai vénségéig
haladni és fejlõdni lássa. Nyolczvannyolcz
évet élt. Ebbõl hatvanötig volt a
múzeum eszméjének az irodalomban fölszentelt
híve s negyvennyolcz évig tagja az E. M. E-nek,
melyet egyesületi alapon legelsõbben õ indítványozott.
|
|
Az Erdélyi Nemzeti Múzeum és a
Ferencz József Tudomány-Egyetem könyvtárában,
a tisztviselõk nagy dolgozó- termében, a falon
egy kora virágjában levõ szõke férfiú
képe függ. Okos kék szemeivel, mintha a messzi
jövõbe tekintene s úgy néz, mintha a történet
hatalmaiba és az igazságba vetett hite bizalommal töltené
el.
Kõváry László képe ez[1], a ki
ifjú és férfi korában szinte százaknak
való munkát vett vállaira, hogy bámulatos
erõfeszítéssel küzdjön nemzete érdekeiért
s azt a multtal lelkesítve, kiragadja a csüggedésbõl.
Élete küzdelmesen indult. A munka edzette, sikerek koszorúzták
s a múzeumi eszme úttörõi közül
neki adta meg a Gondviselés azt, hogy törekvéseit
ezen a téren hamar megvalósulva s patriarkai vénségéig
haladni és fejlõdni lássa. Nyolczvannyolcz évet
élt. Ebbõl hatvanötig volt a múzeum eszméjének
az irodalomban fölszentelt híve s negyvennyolcz évig
tagja az E. M. E-nek, melyet egyesületi alapon legelsõbben
õ indítványozott.
Éppen akkor jelent meg elsõ önálló
könyve, Székelyhonról 1842-ben, midõn a
Kemény grófok megtették nagy ajánlatukat
az Erdélyi Múzeum alapítására.
Már akkor lelkében ott színezõdtek a jövõ
munkásságának tervei. "Író,
erdélyi író, Erdély leírója,
ismertetõje, nemzetünk fennmaradása körül
folytatott szereplésének dicsõitõje"
szeretett volna lenni.
E vágyának egy súgara talán ott derengett
benne már otthon, a tordai unitárius iskolában,
a hol a nemzeti ébredés hajnala érte. Ott látta
a vármegyei gyûlések vándor patriotáit
s nemsokára a megalakult tordai kaszinóban olvashatta
az Erdélyi Hiradót s az erdélyi Vasárnapi
Ujságot. A Nemzeti Társalkodó útleírásai
nyomán fogant meg az az elhatározása, hogy õ
is útazik, hogy megismerje Erdélyt és megírhassa
történetét.
Elsõ könyvét úgy tekinti már, mint
erdélyi kutatásai elsõ fûzetét.
" Legyen egyelõre útazás, memoire - írja
róla - vagy kinek mint tetszik; legalább nem latin,
nem német. Talán pragmatikai hítelességûvel
egykor beválthatom." S azóta törekedett kitûzött
czélja felé.
Jellemzõen írta öreg korában, hogy mint
jogász földrajzíróként lépett
ki az iskolából. Kanczellista lett Marosvásárhelyt
a Királyi Táblánál s tudással és
élettapasztalatokkal gazdagodva tért vissza Kolozsvárra.
Itt korrektorkodik, megírja versben Erdély földrajzát
s 1847 -re Erdély statisztikája elsõ kötetét.
Ezen a réven 1848 nyarán az Országos Statisztikai
Hivatalhoz kerül, majd Debreczenbõl a magyar kormány
Bern táborába küldi hadi tudósítónak.
A csaták szünetei közt bejárja a várromokat
s a szabadságharcz után 1852-ben kiadja Erdély
Régiségeit.[2]
Ennek a bevezetésében veti fel legelsõnek az
Erdélyi Múzeum gondolatát egyesületi alapon.[3]
Ezóta Mikó lmre gróf fölléptéig
(1855) az erdélyi sájtóban egyedüli harczosa
a múzeumi eszmének.
Fiatal kora s a szabadságharcz idején radikális-demokrata
szerkesztõsködése nem ajánlották
súlyosabb vagy éppen vezetõ szerepre.
Arra nem gondolt, de nem is gondolhatott, hogy az abszolútizmus
nyomasztó elsõ évei alatt magyar egyesületi
mozgalom szervezéséhez, a múzeum gyakorlati megvalósításához
kezdjen. Erre nem kedvezett az idõ. Ó maga sem volt
szervezõ tehetség s akkor egyéniségének
súlya és anyagi eszközei is hiányoztak ily
nagy feladathoz.
Az eszmét azonban fölvetette, sokféle alakban,
nagy leleményességgel felszinen tartotta s úgy
bevitte a köztudatba, hogy nehány év alatt a múzeumot
minden tanult erdélyi magyar ember közszükségnek
tekintette.
Legelõbb elsõ könyvében szólt a múzeum
kérdéséhez, 1842-ben. Akkor csak ötlete
volt, hogy a kevéssé használt gyulafehérvári,
nagyszebeni és marosvásárhelyi három nagy
erdélyi gyûjteményt egyesítve, Kolozsvárt
nyissák meg a közhasználatnak.[4] Megvalósításáról
már csak a három gyûjtemény alapítványi
természeténél fogva sem lehetett komolyan szó.
A fiatal író ötlete azonban már felhívta
a figyelmet arra, hogy az erõk egyesítésével
nagy alkotásokat lehetne létesíteni Erdélyben
is.
Ettõl fogva tiz évig nem szólt a múzeum
kérdéséhez. Bizonyára õ is hihette
egy darabig, hogy az erdélyi országgyûlés
által 1842-ben törvényjavaslatba foglalt múzeumi
terv megvalósulhat. Mikor aztán 1849-ben ennek még
reménysége is egészen elveszett, s Kõváry
Erdély történetének elõmunkálatait
megkezdte, lépten-nyomon a gyûjtemények nélkül
dolgozó író sokféle nehézségébe
ütközött. Erdélyt bejárva, mindenütt
pusztulásnak indult vagy veszendõbe menõ emlékeket
látott szerteszét s mint irónak, naponta kellett
éreznie a múzeum hiányát. Ez a két
körülmény vitte reá a múzeum felállításának
sürgetésére.
"Az egész Európába hordják régi
emlékeinket - írja - a világ gazdagszik, - mi
naponként szegényedünk. Körülünk
bármerre járunk, a múzeumok telvék Erdély
kincseivel, csak nekünk nincs gyûjteményünk.
Csak megjelenik egy-egy biztos, mint a mult század elején
gr. Ariosti;[5] felszedi az antik szobrokat, magával viszi.
S minket nem érdekel. ff A legszebb várak
romjaiból nem rég egy-egy hatalmas fõ- vagy alispán
még házat építtetett magának. Csicsóvár
szikláját úgy aláásták a
malomkõ anyagért, hogy a várból egész
faldarabok szakadtak le a völgybe. A Báthory kenyérmezei
gyõzelme emlékére épült kápolnából
szemünk láttára hídat építének.[6]
Ilyen tapasztalatok mellett a multért rajongó lelke
nem hiába jajdult fel.
De nem állott meg csak a panasznál. Izgatott, tüzelt
s a rendelkezésére álló tereken mindenütt
megújította figyelmeztetéseit s mindenütt
felhívta és végig ébren tartotta az érdeklõdést
a múzeum eszméje iránt. Az Erdély Régiségeihez
írott bevezetést népszerûen átdolgozva
újra kiadta 1854-re szóló elterjedt Erdélyi
Naptárában. "Múzeumot mindenáron
- ismétli 1852-iki figyelmeztetését. Egyletet,
mely imaszerû kötelességévé tegye
tagjainak mindent megóvni e honban, mi régi s mindent
összegyûjteni, ami gyûjthetõ."[7]
Majdnem ugyanekkor írja meg a Hetilapban "Ösemlékeink
felett" czímû borongós hangulatú czikkét
az ó-év utolsó napján "Mint minden
év, úgy ez is lerótta adóját. Az
ország különbözõ részeiben csak
a föld több õstörténeti emlékdarabot
vete fel. Ki látta, melyik közkönyvtár vagy
intézeti múzeum részesûlt belõle?
Ki mondja meg, hány történeti nevezetességû
rom zúzatott szét az idén is; hány régi
könyv, kézírat, kép vagy öltözékdarab
lett ismét, csak ez évben is, semmivé ? Hol van,
a mit megmentettünk 7 Hisz, ha a föld megadá adóját,
az emberi figyelem is mi mindent fedezhetett föl ?"
Keserûen mutat reá régi veszteségeinkre
is. "Eljöttek az antikváriusok; egy Bordoli a mult
században, - pártáinkat, minden õsereklyéinket
oda adtuk volna a quasidorokért." Csak egyesek õrzik
a mult emlékeit, de, nem a nemzet. A szabadságharcz
éveiben elveszett vagy szétdult gyûjtemények
sorsából már 1852-ben levonja a tanulságot.
"Épen e pusztulás hirdeti tûznyelvével
azon igazságot, hogy a nemzeti kincsek egyesek, felekezetek
gyûjteményében veszélyben forognak. Csak
országos épület, országos múzeum
mentheti meg õket biztosan örök idõkre."
[8] Most gúnynyal mutat reá, hogy majdnem ott vagyunk,
a hol a görögök, kik lord Byron- nak nehány
ezer forintért árulták Marathon mezejét.
Ebben s egy másik kis czikkében felsorolja, hogy csak
az 1853. év mi mindent hozott napfényre. Verespatakon
egy fenyõgerendát találtak, melybe egy más,
már száraz ág volt belenõve; Bánffyhunyadon
egy fazék pénzt, a fejedelmek korából;[9]
Tordán mintegy 30 darab római apró szobrot. Az
Almás völgyében Zuthor- nál egész
római várost fedeztek föl. Ezeket az Erdélyi
Naptárban dr. Ötvös Agoston gyûjtésre
buzdító lelkes czikke után említi meg,
a ki mintegy múzeumi gyûjtõutasításul
azért írta ezt, hogy emlékeink ne kerüljenek
idegenek és nyerészkedõk kezei közé.
Kõváry ezzel kapcsolatosan a községi múzeumok
felállítását látja jó eszköznek
[10] az elkallódás és pusztulás meggátlására
s ezzel a mai kulturházak gondolatát veti föl.
Egyelõre nem gondolt egyébre, mint az emlékek
és leletek megmentésére s bármilyen összegyûjtésére,
és a pusztulás rettenetes példájául
a nagyenyedi Bethlen- kollégium könyvtára és
múzeuma sorsát idézte olvasói elé.
Ott 1849 januárius 9-11-ig négy szobát töltött
meg a könyvtár, ugyanannyit a múzeum s mindebbõl
hatósági intézkedések után is 1853-ban
egy csonkított krokodilus, egy láda kõ s egy
kis könyvszekrény volt mindaz, a mi az oláh dulás
után visszakerült.
Azonban a községi múzeumok fölállítása
az akkori viszonyok közt nem volt megvalósításra
alkalmas gondolat. Sem a magyar társadalom nem volt kapható
olyan munkára, mely az abszolút kormányzat egyik
szervét ajándékozta volna meg gyûjtõbizalmával;
sem a szakfeladatoknak nem lettek volna képesek a községi
múzeumok megfelelni. Csupán és egyedül a
pusztulástól való megmentés szempontjából
lehetett ezt a fölvetett eszmét méltányolni.
De még ebbõl sem méltányolták s
Kõváry nemsokára maga írja, hogy "községi
múzeumokat állítani hatalmunkban volna; de mint
mindenütt, kicsiben kezdeni itt sincs kedvünkre."
Le is tett ennek az eszméjének további mozgatásáról;
de magát a múzeum gondolatát ismét új
alakban vetette föl. Kiadta a jelszót, hogy állítsunk
eszményi múzeumot.[11]
Ezzel a tervvel azt akarta, hogy, a mi tényleg nem lehet egy
gyûjteményben, annak bár leltára lehessen
együtt. Tehát tulajdonképpen az Erdélyben
szétszórtan levõ múzeumi emlékek
közös lajstromozását szerette volna a szakemberek
tájékoztatására és munkájuk
könnyítésére elérni. Igaza volt abban,
hogy "így azt sem tudjuk mink van, mink nincs. Egy idegen
utazónak nincsen és nincsenneI felelünk ott, hol
vanokkal felelhetnénk. Magunk szükséget látunk
oly könyvek s gyûjteményekben, melyek tán
a szomszédban ismeretlenül hevernek." Terve szerint
az eszményi múzeum igazgatójának vagy
pártfogójának egy fõurat kellett volna
megkérni, Kolozsvárt s a múzeumi gyûjtemények
négyféle osztályára õrökké
szakembereket lett volna szükséges kinevezni. Országos
felhívás útján szóllított
volna fel minden hazafit és tudománybarátot a
tárgyak bejelentésére. A bejelentéseket
az igazgató átadná az osztályõröknek,
s azokból sorozat készülne, melyeknek ha név
és tárgymutatója lesz, a kész múzeum.
Minden osztályra példákat említett fel
arra, hogy van mit lajstromozni s a könyv- tári osztály
létrehozására azt a módot ajánlotta,
hogy minden iskola nyomassa ki katalogusát külön-külön,
de egyenlõ alakban s ugyanezt tegyék azok is, kik könyvtárukat,
gyûjteményüket közhasználatra szánják.
Igy a sok gyûjtemény katalogusát egy kötetbe
lehetne szerkeszteni s végén mutatótáblával
ellátva, könyvárusi forgalomba hozni, hogy mindenki
megszerezhesse. Javaslatot tett a költségekre, maga ajánlkozott
a lajstromok mutatójának el- készítésére
s nyomtatási költségére is ajánlott
50 forintot.
Tisztában volt azzal, hogy tervének meg- valósítása
fõleg a szakembereknek jelentene óriási eredményt.
De bármily szükséges, szép és hasznos
volt is az : csak tervnek maradt.
Ekkor már rég dolgozott Erdély történetén
s 1860-ig 10-12 kötet munkája kiadását tervezte.[12]
Egymásután jelentek meg czikkei és könyvei,
melyek a mult kultuszát szolgálva, a Jövõ
reményeit élesztették. Csakhamar láthatta,
hogy az Erdélyi Múzeum sorsában Mikó Imre
gróf fölléptével beköszönt a tettek
korszaka. Láthatta, hogy az õ eszméi és
vágyai teljesülnek s õ lett az Erdélyi Múzeum-
Egylet elsõ történetírója.
Az alakuláskor tekintélyes számú párt
õt akarta pénztárossá választani.
Búzgón részt vett a múzeum-egyesület
munkásságában. Õ vetette föl elõször
nyilvánosan azt a kivánságot, hogy a múzeum-igazgató
ne csak természettudós lehessen. Fokozottabb irodalmi
munkásságot követelt; kívánta, hogy
az egyesület évkönyveit minden tag díjtalanul
kapja s õ figyelmeztette elõször az egyesületet,
hogy pecsétjét a czímer- és pecséttan
szabályainak megfelelõen módosítsa.[14]
Kivette részét az alkotó íroi munkából
is. Dolgozott az Erdélyi Múzeum-Egylet Evkönyveibe
s késõbb az Erdélyi Múzeumba.
Hosszú élete alatt sokban volt úttörõ.
Érezte és tudta ezt. Egykori nagy munkásságára
czélozva, mondta tréfásan öreg napjaiban:
Én is voltam egyszer nagyember.
Élete alkonyán is friss szellemmel megáldva járt
ki kedves kolozsvári nagy sétaterére, melynek
megírta történetét s elnézte annak
nyüzsgõ, élénk közönségét.
Olyan volt õ ott a fiatal nemzedék között,
mint azok a sétatér bokrai fölé boruló
hatalmas óriás-fák, melyek alá oly szívesen
ült lepihenni. Ott és háza erkélyén,
az Óvárban, felesége mellett, az udvaráról
felnyuló nagy, virágos akáczfa árnyékában
el-elmerengett s megnyugvással tekinthetett vissza munkás
életére, melynek két legszebb álma: a
millénium megünneplése és az Erdélyi
Múzeum-Egyesület valóra vált. Az elõbbit
külön könyvvel ünnepelte meg. Az E. M. E. pedig
ötven éves emlékünnepén áldoz
az õ emlékének s hódol létrehozásában
kiváló érdemeinek.
1. Ezt közöljük. Ajándékozta Özv.
Kõváry Lászlóné Krausz Johanna
1910.
2. Gyermek- és ifjúkorára rendkivül becses
két czikke. Egyik: A 80 éves törtenetíró.
Kolozsvári Lapok 1899. évf. 398-99. 1. A másik
a Gyalui Farkas által összegyûjtött és
közre- bocsátott Legkedvesebb könyveim 20-29. lapján.
Irodalmi munkásságának teljes jegyzékét
össze* állította Köblös Zoltán
az Erdélyi Múzeum 1907. évf. 336-349. lapján.
3. Erdély régiségei. Altalánosságok.
1-8. 1. A múzeum-egyesület gondolata a 7. lapon.
4. Székelyhonról 40. 1.
5. Szerepérõl szól Erdély régiségei
13. lapján.
6. Erdély régiségei 7. 1.
7. Erdélyi Naptár 1854-ik közönséges
évre. (Kolozsvár, 1853.) 101. 1.
8. Erdély régiségei 14. 1.
9. Részletesen leírva Erdélyi Naptár
1855-re 95-96.1. UgyanQtt a tiboldi éremlelet ismertetése
is.
10. Ki segitne itt? Kis czikk, dr. Ötvös czikke után,
Erdélyi Naptár 1854-re 109. 1.
11. Hetilap 1854 évf. 96 sz. vezérozikke.
12. Irodalmi csatározás, Hetilap 1854 januárius
25-iki száma.
13. Az Unió zsebkönyvben (1856) és a Balázs
Sándor által szerkesztett Erdélyi Múzeum
almanachban, 1857.
14. Intézeteink bajai; Korunk 1862 nov. 23.
|
|
|
|
|
|
|
|