Főoldal    Elérhetőségek    EME Adattár Kereső: Navigáció Hírek Eseménytár Feliratkozás/leiratkozás az EME hírlevelére EME röviden Az EME felépitése Erdélyi Digitális Adattár Könyvtár Az EME Kiadványai Kiadó A Magyar Tudomány Napja Erdélyben Kutatóintézet Szakosztályok Fiókegyesületek Az EME vagyoni állapota Jelenlegi gyűjtemények Az EME 150 éves jubileuma Gr. Mikó Imre Alapitvány Díjak Együttműködések / Társintézmények Támogatóink Linktár Raport de autoevaluare Structuri instituţionale şi elite din Ţara Silvaniei în secolele XIV–XVII. Támogassa az EMÉ-t Balaur bondoc Az Erdélyi Múzeum-Egyesület adatkezelési irányelvei  Makkai Ernõ : Sámi László(1813 - 1881) -megjelent az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1909-es Emlékkönyvében(kiadva: 1942-ben,Kolozsvárt) Sámi László (1813-1881) Erdélyországnak s különösen Kolozsvárnak Sámi László nevét nem szabad elfelejteni. Munkássága nem veszhet ugyan el, mert energia volt, mely nem vész el.De az utókor nem tudná hatását elválasztani a kortársakétól, mert Õ maga nem gondoskodott róla, hogy gazdag élete eredményeit írataiban megkösse és az utókornak átadja. E föladat elvégzése kortársaira -és utódaira száll, kik részben baráti köréhez tartoztak, részben tanítványai voltak. Eszmék, kezdeményezés és munka embere volt, de mindig megelégedett az eredménnyel és örült a sikernek, mert a köz javára szolgált. Nagyon ritkán nyúlt pennához, hogy a nyilvánosság számára írjon; ha írt is rendesen napilapokba írt Amicus álnév alatt. Ezért eszméi régi újságokban vagy iskolai értesítõkben szinte jeltelenül pihennek. A nagy emberek emlékét legjobban irodalmi hagyatékuk õrzi meg. Még a kik hadvezéri vagy államférfiúi tevékeny- ségükkel hagytak mély nyomot a historiában, azok is közelebb jutnak megismerésünkhöz, ha maguk is beszélnek magukról irásaikban. Caesart jobban ismerjük, mint Nagy Sándort, mert emlékíratai olyan oldalról is bemutatják, a milyenrõl Nagy Sándor lelkéhez hozzá nem férhetünk. Azok a nagy emberek, a kik eszmék mellett tisztán szellemi fegyverekkel harczoltak, könnyen feledésbe mehetnek, vagy hiányos, sokszor éppen ferde megvilágítást nyernek az utókor elõtt, ha nincs irodalmi hagyatékuk, vagy ha õket közelrõl ismerõ kortársuk fenn nem tartja gondolataikat. Sokratesrõl nagyon keveset tudnánk Platon és Xenophon nélkül, Apáczai Cseri Jánosról talán még annyit sem, ha írásai fenn nem maradnak. Azért Sokrates vagy Apáczai munkássága nevük fennmaradása nélkül is része lenne az emberiség kulturtörténetének, de az, is bizonyos, hogy a történelem nevük nélkül szegényebb lenne. Az ember elött mindig legérdekesebb jelenség maga az ember. Az eszme a maga elvontságában is lehet nagyszerû és termékenyitõ, de közelebb fér a lelkünkhöz, ha ismerjük emberét is. Ezért a történetben egy-egy eszmét rendesen egy-egy nagy emberrel jelzünk. Erdélyországnak s különösen Kolozsvárnak Sámi László nevét nem szabad elfelejteni. Munkássága nem veszhet ugyan el, mert energia volt, mely nem vész el.De az utókor nem tudná hatását elválasztani a kortársakétól, mert Õ maga nem gondoskodott róla, hogy gazdag élete eredményeit írataiban megkösse és az utókornak átadja. E föladat elvégzése kortársaira -és utódaira száll, kik részben baráti köréhez tartoztak, részben tanítványai voltak. Eszmék, kezdeményezés és munka embere volt, de mindig megelégedett az eredménnyel és örült a sikernek, mert a köz javára szolgált. Nagyon ritkán nyúlt pennához, hogy a nyilvánosság számára írjon; ha írt is rendesen napilapokba írt Amicus álnév alatt. Ezért eszméi régi újságokban vagy iskolai értesítõkben szinte jeltelenül pihennek. Igy válik érthetõvé, hogy a kiváló professzornak, jeles historikusnak és nagy gondolkozónak alig van nyilvántartott irodalmi hagyatéka. Munkatársai, barátai, tanítványai sokat tudnak beszélni róla s a hagyomány bizonyára még sokáig fogja nevét emlegetni. Sámi László ennél többet érdemel, mert Sámi a régi nemes és nagy, de már-már feledésnek induló tradicziók fenntartója volt. Hegedüs István, egyik kíváló tanártársa 1883-ban egy kötetben Sámi László válogatott mûveit bizonyosan azért adta ki. A kitünõ ember munkásságáról teljes képet ez a kötet sem ad, noha benne annak színe-gyöngye van együtt. Kolozsvár levéltára aktáinak, kiterjedt levelezésének és a még élõ kortársak emlékezetében õrzött adatoknak összegyûjtése vezetne életének teljes megismerésére. Sámi László a nevezetes pozsonyi országgyûlési ifjúság tagja volt, majd gr. Teleki László, Kossuth Lajos és b. Wesselényi Miklós bizalmasa,. azután zilahi tanár, a szabadságharczban Kossuth egyik legbensõbb embere, a szomorú üldözés idején bujdosó, majd 1852-tõl haláláig a kolozsvári ref. kollégium történelemprofesszora, Kolozsvár közéletének egyik legnagyobb hatású munkása. Ez adatokban legfönnebb külsõ kereteit ismerjük meg Sámi László gazdag életének Belsõ mivoltát, eszméit és érzelmeit, mert minden nagy hatása mellett is õ az észnek és a szívnek embere volt, életének e külsõ adatai nem fogják leleplezni. Sámi László kiváló historikus volt s bár nemzeteknek,intézményeknek, vagy egyeseknek történetét sohanem írta meg, de egész életbölcsessége alapos történelmi szellem" és tudományos elmélkedés eredményeként alakúlt ki s megnyilvánúlt mindenütt: beszédeiben, hírlapi. czikkeiben, közéleti tevékenységében és fõként tanításában. A régieknek a historiáról szóló közmondássá vált tanítását komolyan vette s az emberiség multját úgy nézte, mint gazdag tanulságot a jelenre és a jövõre. Nem félt kimondani, hogy a historIa praktikus tudomány, a mely élni tanít nemzeteket és egyeseket. Öt valóban élni tanította, mert rendlthetetlen elveit a jól felfogott történelembõl szürte le. Az emberiség története a czivilizáczió története, a mi viszont az ember folytonos változtatási hajlamának eredménye.,Atörténelem tehát állandó és folytonos változás, melynek egyetlen törvénye, hogy "az ember magában és maga körûl mindent változtat, csak a változtatási hajlama nem változik soha." Mi indítja vagy mi vezeti az ember változtatási hajlandóságát, erre sokan sokféleképpen felelnek. E feleleten fordul meg ma is az ideális és materiális, az individuális és kollektivus történeti iskola egész elméleti rendszere. Sámi szerint az eszme. A czivilizáczió koronként és helyenként más-más, tartaImu, mert más és más eszme vezeti az ember változtatási hajlandóságát. Az újkor eszméje a szabadság. Az újkori czivilizáczióban tehát a szabadság teljesedett be. Ö is keresi a változásnak, magának a történetben megnyilvánuló életnek szabályozó törvényét. Szerinte föltétlenül van ilyen törvény, mert "a mint az érczeket semmi sem gátolja, hogy a geometria törvényei szerint ne alakuljanak, úgy az emberiséget sem lehet megakadályozni, hogy elfogadott eszméje után ne alakuljon; ez ép' úgy törvényszerüleg történik, mint az érczek alakulása." Ez magyarázza Sámi történeti optimizmusát: hogy az ember folytonosan diadalról-diadalra halad. Mivel az ember folytonosan változtat, mivel e változást eszme vezeti, mivel ennek diadalát megakadályozni nem lehet: az ember föltétlenül és mindig gyõz.a diadalra jutott eszmében. A diadal késhetik, de el nem marad, mert "az ok be nem tilthatja az eredményt." A szabadság eszméjét a zászlóvivõ, Luther, Kálvin vagy Beza már csirájában sem tudták korlátozni, hogyan tudná a zsarnokság a franczia forradalom után? Sámi valóban soha sem szünt meg hirdetni, hogy az újkor eszméje, a szabadság, teljes diadalt fog aratni. Ezt a bátor meggyõzõdését éppen akkor hirdette, mikor a nemzet reménytelenül tekintett jövõje elé. Ez emeli e tanúlság nagy értékét s így lett néha a történelem igazán az élet tanítómestere, a jövõ biztosítéka. Mivel a történetben mindig értékeket keresett, sohasem mulasztotta el az események kritikáját. Csakhogy kritikája nem csupán pragmatizálásban nyilvánult, hanem fõként abban, hogy nemzeteket és egyeseket mindig etikai nézõpontból ítélt meg. Az ókori klasszikus világszellemébõl a humánizmus által a zsarnok középkor romlása tehát az emberiség fölszabadulása fakadott. De innen nyer legtöbb táplálékot különösen az ifjú ember nemes ideálizmusa is. A klasszikus szellem van hivatva arra, hogy a keresztyénség szülte divorczizmust, mely egyrészt transcendentalis ideálizmusra; másrészt vastag materiálizmusra" vezetett, egy fizikai és etikai hármoniába olvassza össze. A keresztyénség az embert testre és lélekre daraboIta s a kettõnek külön törvényt szabott; a klasszikusok, különösen a görögök az összes emberi erõk hármoniáját tekintették eszményképnek. A középkorból éppen ez a hármonia hiányzik s innen van, hogy Sámi a középkort nem szereti, mert akkor "olyan nagy sötétség volt, hogy a gyermeket bölcsõjébe a sötéttel tették s a sötét nõtt az emberrel együtt. “ A középkornak ilyen értékelése mai fölfogásunk szerint egyoldalúság és tévedés, de e tévedés nála érthetõ is, menthetõ is., mert õ a középkori eszmék ellen való küzdelmet tekintette az emberiség története legszebb fejezetének. Sámi részese volt a szabadságharcznaki a szabadsághõsök pedig a középkor romjain akartak építeni. A szabadságharczosok fanatizmusából benne is volt valami, a mi talán a tudósnak ártalmára Iehetett, de az embert a szabadság katonájává emelte. A francziákért, mert a szabadság elõharczosai voltak, rajongott, szintúgy az amerikai szabadsághõsökért, mert megteremtették az elsõ, szabad polgárállamot. A németet, mert önzõ és az oroszt, mert hatalmaskodó zsarnok, nem szívelhette. A szabadság diadalának hirdetõje hogyne lelkesedett volna a magyar szabadságharczokért és elsõ sorban azért, a melyben maga is részt vett? S bár bukását egész megrendítõ voltában átérezte, de hitte és hirdette, hogy a bukás végleges nem lehet, mert az igaz eszmének gyõznie kell, a szabadság pedig az egész emberiségnek nagy igazsága. "Szerencséje volt nemzetünknek, hogy nagy elvek mellett küzdött és bukásában is e nagy elvekre dúlt. Ily esetben a jövendõt illetõleg a bukás is termékeny." Talán legelõször is õ hírdette, hogyaszabadságharcz nélkül sohasem lehettünk volna Európa szemében azok, a mik lettünk és sohasem lehetett volna az uralkodóházzal - még úgy se kiegyezni a hogy 1867-ben Deák Ferencz kiegyezett. A szabadságharcz kellett a békéhez, mint a hogy Kossuth Lajos lánglelke nélkül hasztalan lett volna a Deák Ferencz bölcsesége. Kossuth és Deák nem ellentétesek, hanem ugyanegy eszmének hordozói, csakhogy Kossuth a mens heroica, Deák a mens pacifica. Sámit filozofussá a történelem tanulmányozása nevelte, de magát soha sem tartotta bölcselõnek, elveit filozófiának. Nem kell e szavaknak oly jelentõséget tulajdonítani, minõt a bölcselet, mint tudomány tulajdonít. Nem annyira bölcselõ, mint inkább bölcs volt, mert igen tartalmas, nemes, követésre méltó erkölcsi elveket vallott és hirdetett. Meggyõzõdését azonban nem kategorikus kijelentésekbe foglalta, hanem érdekes okoskodással szürte le és rendesen a történetbõl vett tapasztalati tényekkel bizonyította. Böl- cselkedése nem szigorúan tudományos, de egy sort sem találunk, a mely ellen- mondással zavarná Sámi életbölcseségének képét. Elveiben van fejlõdés, de nincs ellentmondás. E következetesség feledteti velünk, hogy mindenben egyetérteni nem tudunk vele és föltétlen tiszteletet parancsol, mert róla mindenki tudta, hogy úgy élt, a hogy tanított. Nem az emberi megismerés lehetõségeit kutatta, hanem gyakorlati elveket keresett és hirdetett: morálista volt. Abból a gondolatból indul ki, hogya teremtés befejezetlen, mert az élet folytonos fejlõdésben tovább folyik és az öröktõl fogva meglévõ anyagból és erõvel újabb és újabb teremtményeket hoz létre. Minden teremtménynek az a czétja, hogy folytonosan fejlõdve rendeltetését tökéletesen betöltse. A rendeltetés pedig maga a dolog természete szerint való élet. Tehát az emberi élet czélja sem lehet más, mint az emberi élet. Mikor az emberi élet törvényéül azt jelöli ki, hogy Légy és maradj ember, voltaképpen ugyanazt mondja, a mit a stoikusok hirdettek: Térj a természetbez. És eszmemenetének végeredménye is sok rokonságot mutat a stoikusok etikájával és a hozzá közel álló Spinoza-féle értelmi erkölcstannal. Az emberi élet az állati élettõl abban külömbözik, hogy az ösztön helyére az akarat, a képzelõdés helyére az ész lép, a mabban az emberi szabadság, emebben az emberi tudás nyilvánúl meg. Tehát a szabadság és a gondolat adják meg az emberi élet törvényét, vagyis a kettõnek tökéletességében áll az emberi élet czélja. Törvény az, a mi magából a dolog természetébõl következik; az emberí élet törvénye sem lehet más, mint a mi az emberi élet természetébõl folyik. Az pedig csak egyféle lehet, mert önmagában ugyan- egy dolognak többféle törvénye nem lehet. E szerint minden emberi ismeret anyagát az akarattól vezérelt tapasztalat, alakját az ész adja; a vallás és erkölcs sem kivételek, vagyis azok is függetlenek minden természetfölöttitõl. Az értelmet (ész) és az érzelmet (szív) különválasztani és merõben külön törvények alá vonni nem lehet, mert mindkettõ az egységes emberi természethez tartozik, ezért törvényük is egy. Az érzelem a gondolattól nem független, hanem a kettõ együtt sülyed és emelkedik: a szív úgy érez, a hogy az ész reá hatni képes. "Kevés és hibás ismeret, kevés és hibás szabály a szívben..." Igy jut el arra az igazságra, a mit sokszor történeti példákkal is bizonyít, hogy az erkölcs és a vallás folyton fejlõdik és tökéletesedik a tudás haladásával. Az akarattól és az észtõl függ a tudás, a tudástól a vallás és az erkölcs. Az okoskodással azonban nem elégszik meg, hanem egyes tételeit a történetbõl vett példákkal bizonyítja. Való igazság, hogy ha milyen az ember, olyan az istene," mert ime a történetben felbukkanó népek vallását és tudását összehasonlítva a kettõ között szoros összefüggést kell látnunk. De ha a teremtés befejezve nincs, mert a fejlõdés folyton tart, a tudás határa a végtelenben van, - akkor nem léteznek tökéletes erkölcsi és vallási elvek sem, tehát:egy religio sem tökéletes; a keresztyénség sem. Sámi gondolatának tovább fúzése oda vezet, hogy az erkölcs és a vallás hovátovább inkább rationalismus, mint confessio. A stoikusokkal és Spinozával .való rokonsága abban áll, hogy mint ez.eknek bölcseletében, úgy az övében is az erény a megértéstól függ ; tehát az ó morálizmusa is intellektuális. Lehet, hogy okoskodása a szigorú kritikával vizsgálódó bölcsészt ki nem elégíti, de a mit, mint követendõ életelvet hírdetett, azt minden értlmes embernek el kelJ fogadnia, Hirdette, hogya tudás óriási növekedésétõl nem kell .félteni se a vallást, se az erkölcsöt, mert tudatlan nép "csak romokat halmozni össze elég erõs, de e romokból teremteni, csak értelmes és morális ember és nemzet képes." Hirdette, hogy a barbárság kora lejárt s a világtörténet zászlóvivõje ezután csak a mûvelt népek .lehetnek, mert a fejlõdés folyamán odajutott az emberiség, hogy a szabadság eszméje föltalálásával úrrá tette az értelmet a vakhit fölött. Emberek és nemzetek értéke ezután már csak belsõ, eszmei, kulturális mivoltuktól függ. Hirdette, hogya szabadság diadalától nem kell rettegni, mert a szabadságnak elengedhetetlen föltétele a szuverénitás, ennek pedig az értelem és az erkölcs. A szabadság õsjoga, természete az embernek, de csak akkor tudja kivívni és biztosítani, ha értelme is van hozzá. Ha értelmes az ember, akkor erkölcsös is. A tudásnak,a tudománynak erkölcsnememesítõ hatása van. Ezért az emberiség legnagyobb jóltevói azok, a kik tanítómesterei lesznek ; de azoknak, a kik mûveltek, erkölcsi kötelességük is a tanítás. Sámi is úgy érezte és azt vallotta, hogy professzori bívatása morális kötelesség, a melylyel az embereknek tartozik. Az emberek nagy sokasága dolgozik a kezével és lehetõvé teszi sok embertársának anyagi megélhetését; a szellemi munkásoknak kötelesséük ismeretet, tudást adni cserébe azoknak, a kik megteremtik a megélhetés lehetõségét. Éz a társadalmi erõk igazi munkamegosztása, ez a legtökéletesebb demokráczia; az emberek egy része munkás,a más része tanító; mindakettõ kicseréli munkája eredményét a másikéval, hogy legyen egyenlõség. A demokráczia elve az egyenlõség, ez pedig azt teszi, hogy tudásban és erkölcsben mindenki ugyanegy legyen. És mi a kötelessége a professzornak? Tanulni, hogy sokat tudjon és tanítani, hogy mindenki sokat tudjon. Sámi tanári hívatását tehát nem csupán az .iskolában, hanem mindenütt végezte, a hol haszonnal taníthatott. A ki annyit tudott s oly nemesen érzett, mint õ, az valóban lehetett mindig mindenkinek tanító mestere. Tanári hívatását tehát az iskolában és a közéletben töltötte be. Föltétlenül pedagogiai munkásságot várt az iskolától és nem egyszerûen a tudományok elõadását. Maga mondja (1862- ben) egy iskolai évet megnyitó beszédében, hogy a melyik iskola elhanyagolja az értelem fejlesztését és nem mutatja meg az életben követendõ helyes útat az ifjúságnak, az sértést követ el a tanulóval szemben, a ki nem azért jár iskolába, hogy csak ismereteket erõszakoljanak reá és "unius libri homo".-vá neveljék, hanem, hogy szellemi útravalót adjanak neki egész életére, hogy lerakják lelkében azokat az alapokat, a melyekre mûveltségét fölépítheti. Azt is megmondja, hogy a jelenlegi (az akkori) kpzépiskola e feladatának nem felel meg; legnagyobb oka ennek a (most is annyit emlegetett) tulterhelés. Pedig akkor nem is volt olyan nagy a tulterhelés még és Sámi már akkor a tantárgyak sokféleségét és az órák sokaságát fölös terhelésnek minõsítette. Mostanában sokat emlegetik és károsnak tartják az osztályok nagy népességét pedagogiai szempontból, de Sámi nem tartotta károsnak, sõt üdvösnek. A sokaságnak magának is nevelõ hatása van s ha buzgó és mindig jóra serkentõ tanítója van az ifjúságnak, többre megy százzal együtt, mint egygyel-kettõvel külön- külön. Az egyéniség fejlõdését sem féltette a sokaságtól, mert az ifjak között mindig vannak értelemben, ízlésben. jellemben és erkölcsben erõsebbek, ezek hívatva vannak a többiek irányítására. Ez a szerep éppen' az egyéniség megizmosodására vezet; mig a gyengébbeken jól fog a vezetés; s a jó példa követésével igyekezetük is tartalmat. nyer.. Ezek az elvek most is nagyon figyelemre méltók! "Százádunk iránya, hogy magunk és intézményeink a tudomany és szabadság által újjászülessünk," de a társadalom újjászületése soha sem történhetik meg iskolák nélkül. Az iskolák"legyenek az újjászületés melegágyai, vagyis mindenkor a század elfogadott irányának és törek- véseinek szolgálatában álljanak. Ha társadalmi reformról van szó, mindig elsõ legyen az iskola reformja, mert csak úgy lehet elkerülni azt a képtelenséget, hogy az iskola a multnak neveljen embereket. Ma is azt halljuk, hogy iskoláink nem tartottak lépést fejlõdésükben a társadalommal. Erre Sámi már ezelõtt ésaknem fél századdal rámutatott. Sáminak igazat kell adnunk, hogy olyan középiskola, a mely nem a jelennek és a jövõnek nevel, nem oldja meg föladatát.. Mig az iskola és a társadalom ellentétes, egységes nemzeti szellem sem alakulhat és Sámi félszázaddal elõre látta, a mit mi most sajnosan érezünk. Etikai ervei következménye gyanánt õ a tudásnak és a mûveltségnek mindenre kiható nagy hatását hirdette s így a tanításnál nemesebb munkát nern ismert. Rendesen a felsõ osztályokban tanított és mindig történelmet adott elé. Azok közé a régi nagy professzorok közé tartozott, a kiknek minden szavuk, szelid, de olykor nemes tûzben fellobbanó tekintetük maga volt a nemes böÍcseség és a komoly tudomány; tekintélyük szeretetre és bízalomra épült, erejük a bátor igazsággal hirdetett tudomány volt. Sámi László 1850-ben, azokban a szomorú napokban a zilahi tanítványaihoz bucsútanítást intézett. A ki ezt elölvassa, megértheti, hogy mennyi bölcseség, bátorság és milyen óriási reménység lakott abban a nagy és nemes tanítóban. Ilyen nagy tanító volt közéleti szereplésében is. A társadalom nagy iskola;"a hol minden mûvelt ember professzor. Bizalmas körben minta embernek nevezték, õ magát szabad embernek tartotta. Mi ezt a szabad embert saját szavaival jellemezhetjük legjobban: "Tisztaság, világosság az észben; tisztaság, ártatlanság a szívben; tisztaság, igazság a tényekben: ez illik á szabad emberhez." © Copyright Erdélyi Múzeum-Egyesület 2005