ERDÉLYI MÚZEUM-EGYESÜLET
ERDÉLYI MÚZEUM-EGYESÜLET
ERDÉLYI MÚZEUM-EGYESÜLET - Gróf Mikó Imre Villa ERDÉLYI MÚZEUM-EGYESÜLET - Gróf Mikó Imre Villa
ERDÉLYI MÚZEUM-EGYESÜLET
Navigáció


Főoldal »  Hírek »  Kétszáz évvel ezelőtt született gróf Mikó Imre - Lapszemle 
Kétszáz évvel ezelőtt született gróf Mikó Imre - Lapszemle
[2005. szeptember 07.]

Hírek »
riport Egyed Ákossal az EME elnökével

Kétszáz évvel ezelőtt született gróf Mikó Imre
Erdély Széchenyije a szabadságharc után a magyarság kovásza volt

Általánosan elfogadott nézet szerint az utókor azokra az elődökre tér vissza gyakrabban, azokról nem feledkezik el, akik tartós hatást gyakoroltak a maguk korára és értékes örökséget hagytak maguk után. A XIX. századból különösen sok ilyen személyiséget tart nyilván a magyar történetírás, köztük gróf Mikó Imrét, akit már a kortársak Erdély Széchenyijeként emlegettek. Az összehasonlítás helytálló: Mikó Imre gróf olyanszerű munkásságot fejtett ki Erdélyben az 1848–1849-es szabadságharc leverését követő önkényuralom idején, mint Széchenyi a forradalmat megelőző reformokban. De szeretném hangsúlyozni: mindkét említett személyiség az egyetemes magyar múlt és kultúra része.

Zabolától a forradalmi fogságig
Mikó Imre kétszáz éve, 1805. szeptember 4-én született a háromszéki Zabolán. Apja gróf Mikó György, anyja gr. Mikes Borbála, aki azonban gyermekágyi lázban meghalt. A fiút anyai nagyszülei nevelték, s Háromszékről Marosújvárra költöztek, hogy az unokát a közeli Nagyenyeden, a Bethlen Kollégiumban neveltessék. Ott szerzett diplomát, majd Marosvásárhelyen jogi tudományokat végzett kiemelkedő sikerrel.

Ezután hivatalba lépett Kolozsvárt az Erdélyi Főkormányszéknél (Gubernium), majd Bécsben az Erdélyi Kancellárián töltött két évet, ahonnan visszatért Erdélybe. A nagy tehetséggel megáldott, s alapos műveltséget szerzett fiatal Mikó gyorsan emelkedett a hivatali ranglétrán: 1847-ben Erdély főkincstárnoka Nagyszebenben, közben 1843-tól az Országos Színházi Bizottság elnöke, 1838-tól a nagyenyedi kollégium főkurátora, 1840-től az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka. 1840-ben feleségül vette gr. Rhédey Máriát, s általa vált Erdély egyik leggazdagabb földesurává. Erre joggal és okkal elmondható: rendkívüli pálya, mely töretlenül emelkedett az írnokságtól Erdély második főméltóságáig: a kincstári elnökségig, s közben az erdélyi magyar társadalom is igényelte szolgálatait, amire bizonyosan a legendás komolysága, becsületessége s karizmatikus személye tette alkalmassá.

És ekkor robbant be életébe az 1848-as forradalom, amikor állást kellett foglalnia a magyar nemzet és a Habsburg-hatalom konfliktusaiban, amikor is mindkét fél számított rá. És ő, bár lojális szellemben nevelték a monarchia és a királyi udvar iránt, amíg lehetőségei engedték, a magyar nemzeti törekvések mellett állt ki: híve volt az uniónak, amely mellett hitet tett az utolsó erdélyi rendi országgyűlést bezáró, emelkedett ihletettséggel megalkotott záróbeszédében is.

Mikó Imre békés természetű ember és politikus volt: békét akart Erdély népei között is, azért vállalta el 1848 októberében az agyagfalvi Székely Nemzeti Gyűlés elnökségét, amelynek higgadtan, meggondoltan próbált eleget tenni. Nem rajta, hanem a körülményeken múlt, hogy Erdélyben mégis véres polgárháborúba torkollottak az események. És akkor úgy látta jónak, hogy Bécstől kérjen segítséget a pusztító tűz eloltásához, mert a tűz szikráját bizony a birodalom vezetése csiholta ki – Jellesics bán felléptetésével a magyar forradalom és szabadságtörekvések ellen. De segítség helyett a hatalom fogságba vetette, s onnan csak 1849 októberében térhetett haza.

A kezdet évei Erdélyben, Világos után
Mit talált Erdélyben, Kolozsváron?

Egy ostromállapotban tartott szétdúlt országot, egy megalázott, atomjaira szétesett magyar társadalmat és egy gyászoló családot: távollétében felesége gyermekágyi lázban – mint édesanyja egykoron – meghalt.

A katarzis évei következtek: 1850–1851, amikor végig kellett gondolnia eddigi életét s a továbbiak lehetőségeit. Nehezen, de megszületett a teendők terve: a magyar társadalom felrázása letargikus állapotából, az ellenforradalmi rendszer által betiltott intézmények újjászervezése és működésének engedélyeztetése, és új intézmények alapítása, mert csak ezek által vélte megmenthetőnek a jövő számára Erdély magyarságát.

Ekkor vált sikeres politikussá azzal, hogy nem a passzív rezisztenciát választotta, mint Magyarország Deák Ferenccel az élen, hanem a cselekvés útját jelölte ki elméletileg és irányította gyakorlatilag. Ezért már ráfigyelt Erdély: körülötte alakult ki egy olyan kolozsvári közismert személyekből álló értelmiségi kör, mint Berde Áron, Kőváry László, Jakab Elek, Kriza János, Nagy Péter és folytathatnánk a sort; munkájában rájuk támaszkodhatott.

Így bátrabban cselekedhetett: elvett jogokat szerzett vissza, s anyagi áldozatokat is vállalva, elérte a bezárt nagyenyedi és szászvárosi református kollégiumok újraindítását, segítette a megrongált egyházi épületek, templomok helyreállítását. És kitartóan, minden legális eszközt latba vetve, küzdött a kolozsvári Nemzeti Színház korábbi közjogi helyzetének visszaállításáért, s a színházi élet megnyitásáért. Nem véletlen, hogy élete végéig állt az Országos Színházi Bizottság élén.

Aztán, az ostromállapot enyhülésével, 1854-ben újjászervezte az 1844-ben alapított, de a forradalom idején megszűnt Erdélyi Gazdasági Egyesületet, amely a helyreállítás és korszerűsítés egyidejű elindításával a lakosság kilenc tizedét foglalkoztató mezőgazdaság és az agrártársadalom talpra állítását vitte előbbre. Ezek voltak az újrakezdések évei.

Mikó Imre, a mecénás
Mikó Imréről sokan állították régebb, hogy nem volt politikusi alkat; ebből annyi igaz, hogy nem volt a szokványos értelemben vett politikus; ő a politikusok egy ritka típusát képviselte: nem ígért, de tett a közügyekért, erkölcsös politikusként áldozatot vállalt, rendkívüli felelősséget érzett az általa képviselt közösségért. Ezért volt ő – akárcsak Széchenyi – mindenekelőtt társadalomszervező, intézményalapító politikus. A fiának, Mikó Ádámnak írt Intelmeiben, amit elsősorban önmagára vonatkoztatott, alapeszmeként jelentette ki: a nagy vagyon nagyobb közösségi áldozatvállalásra kötelezi tulajdonosát. Ő a gyakorlati életben is megmutatta, hogy kijelentései nem szólamok, hanem kalauz: korának legnagyobb mecénása volt.

Ezt azzal is bizonyította, hogy 1856-ban az általa szervezett, de hajlékot nélkülöző Erdélyi Múzeum-Egyesület számára ajándékozta a több mint 10 holdas kertjét, a rajta levő épületekkel, és ezzel a tettével nemcsak az EME szervezését vitte előbbre, de hatalmas energiákat szabadított fel a magyar társadalomban. Ettől kezdve nevezték egyre többen Erdély Széchenyijének. Tompa Mihály híres versében – amint Erdélyi Pál, az EME kiváló könyvtárosa írta – csak a közvélemény hangját tolmácsolta.

Felajánlásokról, együttműködési szándékokról ezrek tettek bizonyságot, hogy gr. Kemény József és Sámuel könyv- és kézirattárát s más egyéni gyűjteményeket egy közös erdélyi magyar múzeumba összegyűjthessék s rendezzék, a jövő számára megőrizzék.

Mikó Imre olyan erdélyi múzeumot tervezett, amelyet a közösség hoz létre és éltet, hiszen a bécsi kormányzat ezt nem vállalta. Az engedélyt mégis Bécstől kellett megszerezni; ez hosszú, mintegy négyéves harc után sikerült. 1859. november 23–26. között megalakult Kolozsvárt az Erdélyi Múzeum-Egyesület. Az EME-t Mikó Imre olyan intézménynek képzelte el, amely múzeumi gyűjtőmunkát végez, tudományos munkát folytat, s egyszersmind nemzeti fórumot jelent, amely a politikai harc eszközeitől megfosztott erdélyi magyarság számára bizonyos mértékig és értelemben országgyűlés, megyei közgyűlések feladatát is ellátja, amennyiben keretében meg lehetett beszélni a közügyeket.

Harc az EME megalapításáért
Természetesen a hatalmas politikai tapasztalatokkal rendelkező Bécs átlátott Mikóék tervein, s éveken keresztül húzta-halasztotta az alapítási engedély megadását, az EME esetében éppúgy, mint az erdélyi vasutak ügyében. Amint Mikó később írta: az abszolutizmus idején a birodalmi kormány zsarolni igyekezett a halogatásokkal az erdélyi magyar politikát, hogy az Bécsben a Birodalmi Tanácsban, s ne Erdélyben, pláné Kolozsvárt egy magyar egyesületben keresse a megoldásokat. Mikó Imre Erdély alkotmányos életének visszaállítását tekintette politikai működése legfőbb céljának, és kivárta a kedvező alkalmat az Erdélyi Múzeum-Egyesület megalapításához, semmint engedett volna a zsarolásoknak.

1859–1860-ban a bécsi kormány engedni kényszerült; elvesztett háborúk, a magyar nemzeti mozgalom fellendülése, a belső gazdasági válságok, mind a magyar nemzettel való kiegyezés felé terelték a birodalmi nagypolitikát. És ekkor Mikó Imrét ismét Bécsbe hívták, hogy vállalja el a visszaállított Gubernium elnökségét. Ő abban a reményben tett eleget a kérésnek, hogy valóban az alkotmányos rend helyreállítása lesz a feladata, de amikor ennek ellenkezőjét kellett tapasztalnia, visszaadta megbízatását.

Kolozsvárt ismét az egyesületi élet vette igénybe idejét és erejét: személyesen vezette az Erdélyi Gazdasági Egyesület, az EME, a Színházi Bizottság, a Református Egyházkerület ügyeit. És segítséget nyújtott a sepsiszentgyörgyi, később róla elnevezett Református Székely Mikó Kollégium megalapításában. Itt jegyezzük meg, hogy Mikó székely származását mindig hangsúlyozta, akárcsak az erdélyiségét is, de mindezt úgy élte meg, hogy az egyetemes magyar nemzetben kereste a sajátosságok helyét. Az ő transzszlvanizmusából nem hiányozhatott az erdélyi társnemzetekhez való viszonyulás.

Levelezése a szász és román vezetőkkel, eszmecseréjüknek is gazdag tárháza. Együttműködött a szász honismereti egyesülettel, a román irodalmi egyesülettel. Intézményalapításai során többen biztatták arra, hogy multikulturális egyesületeket hozzanak létre, ő azonban nyíltan és őszintén kiállt amellett, hogy Erdélyben, a békés megoldások érdekében, a magyar legyen magyar, a román legyen román, a szász maradjon szász. Ezt sugallta egyébként a XIX. század európai szelleme is, amely a modern nemzetek létrejöttének és működésének időszaka volt. A másokkal, a nemzetiségekkel való kapcsolatában sem találunk taktikázásokat, valamiféle machiavellista politikai húzásokat: ő mindig pontosan megnevezte álláspontját. Ennek köszönhette a románok és a szászok körében, valamint a birodalom vezetésében tapasztalt tekintélyét.

A XIX. századi magyar történelem nem nélkülözte a fordulatokat. Ilyen volt az 1867-ben létrejött osztrák–magyar kiegyezés, amely európai jelentőségű esemény. Ennek kimunkálásában Mikó Imrének nem kis része volt. Ebből következően nem véletlen, hogy az 1867-es magyar kormányban neki juttatták a közlekedésügyi miniszteri tárcát. Az ő minisztersége alatt épültek meg az erdélyi vasút fővonalai, ami számára nagy elégtételt és örömet okozott. Ugyanilyen esemény volt a kolozsvári tudományegyetem megalapítása 1872-ben, hiszen ennek létrehozása itt, mint közismert, az EME gyűjteményeinek és Mikó személyének volt köszönhető. Ezután azonban visszavonult a közélettől, hajlott kora s betegeskedésének elhatalmasodása miatt.

A vég 1876. szeptember 16-án következett be Kolozsvárt. Földi maradványait, hatalmas részvét mellett, a Házsongárdi temető családi sírboltjában helyezték el.

Egy nagy élet, gazdag életmű zárult le Mikó Imre halálával. Ránk pedig felbecsülhetetlen értékű történelmi örökség maradt. Ennek megőrzése és éltetése a mi és az utánunk jövő nemzedékek feladata.


[Hírforrás: hhrf.org]
« Vissza a hír listához
info@eme.ro