1948/49-től a diktatórikus egypártrendszerű Romániában az információ- és véleményáramlás ellenőrzése – vagyis a cenzúra – új elvek mentén és új intézményekre támaszkodva szerveződött. Milyenek voltak a jellemző szervezeti megoldások, milyen szerepet játszottak a személyes kapcsolatok, hogy alkalmazták a mindennapi praktikákat a homályosan megfogalmazott és változékony normák mentén alakuló cenzúrarendszerben, milyen volt a „jó” és milyen a „rossz” cenzor, hogy szövődtek jó szándékon is alapuló együttműködések az ellenőrzők és ellenőrzöttek között? Ez a könyv egyebek mellett ilyen kérdésekre próbál válaszokat adni. A szerző – a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet (ISPMN) munkatársa – hivatali dokumentumok és magánjellegű források aprólékos elemzésével tárja fel, miként jött létre a koordináció a cenzorok és az alkotók/háttérintézmények munkájában, és hogyan valósult meg a kontroll a kulturális élet működtetői fölött és között.