Herman Ottó halhatatlan remekművét, A magyar halászat könyvét olvasgatva többször is találkozhatunk, egy apró halacska nevével, ami már méreténél fogva sem képezte soha a halászat tárgyát, s nem is fordult elő a nagyobb folyókban, tavakban. Annál gyakoribb volt a Fertő, Hanság, Szernye, Sárrét mocsaraiban; az Ecsedi-lápban, s tegyük hozzá mindjárt ezekhez az Ér-mellék mocsárvilágát is.
A mocsarak, lápok csíkászai, pákászai sem tartották sokra a lápipócot - mert hát róla van szó -, ki is dobálták a zsákmányból a csigákkal, gőtékkel, csíkbogarakkal együtt az ugyancsak apró termetű, ám emberi táplálékként nagyra becsült csíkok közül.
Ha semmi haszna sem volt, miért foglalkozott akkor mégis annyit vele a nagy polihisztor? A tudós fantáziáját elsősorban a kis hal különleges mozgásmódja ragadta meg, ennek leírására oldalakat szentelt:
„A magyar halak között, de egyáltalában is, a legfeljebb ujjnyi lápipóczhal (...) a legérdekesebb úszó, a melynél az úszószervek csavarszerű mozgása, az e nemű mozgás kihatásaival együtt, a vizsgálódó szemnek valóságos élvezetet szerez. Ez a kis hal (...) a nyilsebességtől a lebegésig, a lökésszerű tovamozgástól az egyenletes haladásig, az úszás minden nemét gyakorolja s az eddig ismeretes halak közül az egyetlen, mely meglehetősen merőlegesen akár fejjel följelé, akár lefelé megáll a vízben.
Úszószárnyait, a sörényeket is beleértve, rendkívüli finomság jellemzi s különösen hónaljúszószárnyának és a hát sörényúszójának járása világosan megmutatja, hogy ez a hal az úszószárnyak minden sugarát külön-külön mozgathatja, épen úgy, mint az ember kezeujját” 11. ábra).
Aki ismeri ezt a szép kis halat, bizonyára elismeri, hogy kellemes színezete, könnyen szelídülő természete akváriumi tartását is indokolná.
