A 2019-es évre vonatkozó pályázatértékelése
(14. díjkiosztás )
Örvendetesnek tekintjük, hogy az egyetemi és doktori tanulmányait az 1989-es romániai változásokat követően végzett/végző generáció jelen van a tudományos életben. Tudományos pályán keresi a helyét, alapkutatásokat kezdeményez és végez, konferenciákat, szakmai rendezvényeket szervez, kutatási eredményeit publikálja. Ennek az ifjú generációnak a jelenléte tapasztalható az EME konferenciáin, felolvasóülésein, az Erdélyi Múzeum hasábjain. A tudós társadalom újratermelődése egyaránt tapasztalható az irodalom-, a nyelvészet-, a történet-, a néprajztudomány területén.
Az EME Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya meg van győződve arról, hogy az új generációnak a romániai magyar tudományos életben helye van, amit felkészültsége, munkája alapján érdemelt ki. A szakosztály választmánya azzal a szándékkal írt ki 2006 tavaszán debüt-díjat, hogy kiosztása évről évre alkalmat teremtsen arra, hogy a figyelem e tudósgeneráció tagjaira, annak friss teljesítményeire irányuljon, hogy e teljesítmények egy ilyen utólagos számvetés keretében is beépüljenek a köztudatba. A felhívás szerint a díjat az EME azon tagjai pályázhatják meg, akik a közelmúltban kötet, tanulmány publikálásával, egy kiadvány tudományos igényű gondozásával, egy szakmai rendezvény megszervezésével stb. léptek be a tudós társadalomba.
A 2019-es év lezárulta után P. Kovács Klára nyújtott be pályamunkát.
A pályázó 1980-ban született, egyetemi oklevelet a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Történelem-művészettörténet szakán kapott 2003-ban, ahol 2004-ben mesterfokozatot is szerzett. Doktori disszertációját 2009-ben védte meg a BBTE Történelem-Filozófia Karán Nicolae Sabău professzor vezetésével. A pályázó 2013-tól tanársegéd a BBTE Magyar Történeti Intézete Régészet és Művészettörténet Tanszékén.
A Debüt-díj megpályázására benyújtott kötet disszertációja magyar nyelven megjelent, átdolgozott változata, címe: A Szamos menti új vár. Szamosújvár a 16–19. században. A kötet az újabban számos szép kiállítású, értékes tartalmú, Erdély régi művészetének történetével is foglalkozó munka kiadásával ismertté vált budapesti székhelyű Martin Opitz kiadó gondozásában jelent meg 2019-ben, melynek sorozatnyitó darabja is egyben (Opitz Historiae Artium 1.). A pályázathoz két szakember írt elismerő ajánlást.
Dr. Mikó Árpád, a budapesti Bölcsészettudományi Kutatóközpont Művészettörténeti Intézetének igazgatója a következő értékelést mellékelte a pályázathoz.
P. Kovács Klárának a szamosújvári várról írott kitűnő könyvét szeretném a Bizottság figyelmébe ajánlani. A könyv az utóbbi évtizedek egyik legjobb, magyar nyelven írott reneszánsz építészeti monográfiája. Bár tárgya egy erdélyi vár, annak jelentősége az egész Magyar Királyságra nézve igen nagy volt, és P. Kovács Klára ennek megfelelően helyezi el az erődítményt a magyarországi – tágabban a közép-európai – reneszánsz építészet történetében. A könyv a magyar művészettörténet-írásnak kiemelkedő teljesítménye; és külön örvendetes, hogy szerzője fiatal tudós.
Ha föllapozunk egy modern, átfogó igénnyel megírt magyar építészettörténeti vagy művészettörténeti összefoglalást, nagy valószínűséggel megtaláljuk benne a szamosújvári várat. Általában mindig ugyanazokkal az adatokkal, ugyanazokkal az illusztrációkkal. Történeti fontosságához jó ideje kétség nem férhet, megjelenítése nehézségének okát pedig csak az tudja, aki már járt valaha az épületben. A vár ugyanis szigorúan őrzött fegyintézetként működik.
Nehéz bejutni, kutatni benne szinte lehetetlen. P. Kovács Klárának ezt a bonyolult feladványt
sikerült – sok-sok fáradsággal, türelemmel – megoldania, és most – egy önmagán messze túlmutató – monográfiában összegezte a híres vár történetét.
A kora újkori Magyarország területének – nemcsak Erdélynek – reneszánsz művészetét tárgyaló összefoglaló munkákban a legutóbbi időkig az építészet foglalta el a legnagyobb helyet. Nem ok nélkül, hisz ebből a műfajból maradt fenn a legtöbb emlék, mi több, más műfajok emlékanyaga, például a festészeté vagy a szobrászaté jóval kisebb számú és egyenetlen elosztású. Aki tehát meg akarta írni a magyarországi reneszánsz művészet történetét, az építészettel, épületekkel, képi és írott forrásaikkal foglalkozott a legtöbbet. A magyar reneszánsz klaszszikus narratíváját legnagyobb hatással megalkotó Balogh Jolán a 20. század harmincas éveiben alakította ki azt a képet, amely a mai napig erősen befolyásolja a stílusról való gondolkodásunkat.
1943-ban megjelent fő műve, az Erdélyi renaissance első kötete 1541-ig, Buda elestéig mutatta be Erdély művészetét, s a történet egyik végpontjára az a szamosújvári vár került, amelynek monográfiáját most a kezében tartja az olvasó. A másféllapnyi – egyáltalán nem kevés – hely, ami akkor jutott neki, jelezte a súlyt, amelyet Balogh Jolán ennek az erődítménynek szánt: a Budáról induló új stílus egyik közvetítőjeként Erdélyben; az olasz fundálók tervezte erődök első példájaként.
Időbe telt, míg magában Erdélyben is föllépett az első, a reneszánsszal foglalkozó professzionális művészettörténész. B. Nagy Margit kitűnő forráskiadásai, monografikus tanulmányai az 1970-es években jócskán módosítottak a korábbi képen, de a reneszánsz építészet történetét évtizedekkel később Kovács András írta teljesen újra. A 2003-ban megjelent magisztrális öszszefoglaló mű (Késő reneszánsz építészet Erdélyben) végképp a kutatástörténti panoptikumba küldte a két világháború közötti korszakábrázolást. Kovács András – majd a nyomában járó, kiváló tanítványi kör – kutatásai egyre több újdonságot hoztak felszínre. P. Kovács Klára is tanulmányok sorát publikálta az utóbbi években, amelyekből korábban egyáltalán nem ismert olasz mesterek bukkantak elő, ráadásul épp a 16. század közepén, amelyik – a maga átmenetiségével – talán a legizgalmasabb időszak. Mondhatni, szinte „körbe lőtte" Szamosújvárat, mielőtt megírta volna a monográfiáját.
A vár a magyar építészettörténetben ezúttal is megőrizte azt a jelentős szerepet, amit – összehasonlíthatatlanul csekélyebb ismeretanyag alapján – évtizedek óta betöltött. Mintha a Szerző eleinte csak meg akarta volna tudni, hogy miért lett oly fontos ez a vár. A kutatómunka azonban – mint elöl jeleztem – Szamosújvár esetében különösen nehéz, szinte megoldhatatlan akadályokba ütközött. Az épület 1786 óta funkcionál fegyházként, vagyis az erdélyi Habsburg berendezkedés, majd a kiegyezés utáni új hatalmi helyzet, majd a 20. századi impériumváltozás egyaránt meghagyta ebben a szerepben. Az épület helyszíni vizsgálata szigorú engedélyhez kötött, a dokumentálás nehézségekbe ütközik, falkutatásról persze szó sem lehet. Bemenni sem veszélytelen. Ugyanakkor az elzártság valamelyest védte az épületegyüttes központi magját, Fráter (Martinuzzi) György palotaépületét és a II. Rákóczi György emelte szerényebb szárnyat is.
A könyv klasszikus ekphraszisszal, műleírással kezdődik: a hajdani vár ma; épületek, címerek
és feliratok. Sorra veszi mindazt, amit ma oda belépve láthatunk, a várfalakat, bástyákat, mindenütt pontosan közölve a (datáló) címereket és a feliratokat. Egy részük másodlagos helyen van; épületfilológiának lehetne neveznünk ezt a megközelítést. Pontosan kell látnunk, mi is a tárgy maga. A Martinuzzi-palota persze a legizgalmasabb, a tekintetben is, hogy jelenlegi állapotában mennyi tartható belőle eredetinek, vagyis 16. század közepinek. Archív fotókról lehet ismerni címereket, például azokat a faragványokat is, amelyek eredetileg a bástyák éleit díszítették, utóbb a palotaépület tornácának feljáróját – ahonnét ki tudja, mikor és hova kerültek. Elkallódtak azonban kőbevésett feliratok is. Külön fejezet a kápolnáé, amelynek szentélye kívülről tekintve, magas, vékony ikerablakaival történeti munkák gyakori illusztrációja. Belseje kevéssé ismert, oratóriumtraktusának furcsa, eltolt fejezetű pilaszterekkel keretezett árkádívéről még soha nem jelent meg fotó. Minden ritka archív felvételt meg kell becsülni erről a belsőről, mert ma már az egészet tarka falképek borítják. Korábban annak a Pietro Rivettinek a freskói díszítették, aki Pesten a pálos könyvtár dísztermének mennyezetét festette ki, amikor az a Széchényi Ferenc alapította nemzeti könyvtárnak adott egy időre otthont. A vár másik reneszánsz épülete, a Rákóczi-palota kevéssé ismert része az együttesnek. II. Rákóczi György fejedelem építtette (az építési tábla évszáma 1653), és belseje még a huszadik század elején is finom részleteket őrzött, amelyeknek ma már sajnos nyoma sincs.
Kutatástörténeti áttekintés előzi meg az építéstörténet kibontását. Balogh Jolán volt, aki azonosította építészét Domenica da Bolognával. A történet az írásos források elemzésével és a
helyszíni megfigyelések összevetésével indul, és sikerült pontosan datálni a vár és a palota építésének processzusát 1539-től kezdődően. 1551-ben, Fráter György halálakor a négyszögű
erődítmény lényegében már állt, és a palota is a földszintig elkészülhetett. Izgalmas a fundáló,
Domenico da Bologna életútjának rajza is: Bernhard von Cles bíboros, trienti püspök, I. Ferdinánd kancellárja révén került a bécsi udvarba, majd onnan – ki tudja, hogyan és miért – Szapolyai János szolgálatába szegődött, és előbb Buda erődítésein működött, majd az alapjaitól újonnan emelt Szamosújvár építését kapta feladatul. Nem véletlenül lett ez a vár a korabeli Erdély legerősebb, korszerű erődítménye.
P. Kovács Klára könyve nem csupán az építéstörténetet tárja fel, hanem el is helyezi a várat Erdély kora újkori építészetének történetében. Gyakorlatilag újra fogalmazza a 16. század közepének hazai erődépítészet-történetét. Az olasz rendszerű várépítészetet tárgyaló hosszú fejezet a legjobb összefoglalás, amit erről a kérdésről mostanában írtak: az elméleti alapvetés után a Szerző sorra veszi a magyarországi várépületeket az 1526 utáni bő félszázadból, hiszen
így lehet meghatározni Szamosújvár helyét. Sárospatak, Ónod, Tata, Érsekújvár, Komárom, Győr: a legfontosabb erődök – sokszor zavaros építéstörténetének – kitűnő ismerete teszi lehetővé, hogy Erdély modern erődítményeiről is hiteles képet kapjunk. P. Kovács Klára Szamosújvár-monográfiája a korszak magyarországi erődépítészetének a legjobb művészettörténeti összefoglalása. Példamutató a részletek, a kőfaragványok, építészeti tagozatok gondos stiláris elemzése is, aminek szintén nagy a hagyománya a hazai szakirodalomban.
A kötetnek több mint a felét az Adattár foglalja el. Itt kaptak helyet a leltárak és összeírások, 1797-ig; követi őket a történeti ábrázolások katalógusa, amely az összes 18. és 19. századi alaprajzot, felmérést közli. A katalógus 43 tételes – zömmel a bécsi levéltárakból összegyűjtve – ; mindenről van illusztráció. Végül proszopográfia – a vár vezető tisztségviselőinek felsorolása – zárja ezt a részt.
Külön ki kell emelni a könyv illusztrációinak gazdagságát. Az első ötven kép minden lényegeset bemutat, amit erről a nehezen megközelíthető épületegyüttesről ma lehetséges; friss felvételek az átdolgozott, áthelyezett – vagy olykor eredeti helyén maradt – kőfaragványokról, új vagy néhány évvel ezelőtt készült fotók az épületbelsőkről és a külső homlokzatokról, archív képek eltűnt faragványokról, feliratokról – láthatóvá vált végre számunkra a soha így együtt nem látott épület. Ez a képgyűjtemény önmagában kiváló teljesítmény. Ugyanilyen gazdag, ritkán vagy még soha nem látott képekkel illusztrált az analógiák, vagyis az olasz erődépítészet magyarországi történetét bemutató fejezet is. A kőfaragványok stílustörténeti – immár csak erdélyi – párhuzamai között olyan főművek tűnnek fel, mint a Lázói-kápolna, a Wolphard–Kakas-ház korai ablakai vagy az ágotakövesdi tabernákulum.
A klasszikus, művészettörténeti vármonográfia mintapéldája P. Kovács Klára műve. A sokáig
fantomként kerülgetett szamosújvári vár most vált igazán részévé a 16. századi építészettörténetünknek.
Dr. Weisz Attila művészettörténész az alábbiakban foglalja össze a pályamunka érdemeit.
A szerző egy, a kutatás számára nagyon nehezen hozzáférhető, ám az erdélyi reneszánsz hadiépítészet történetének szempontjából vitális fontosságú szamosújvári vár művészettörténeti bemutatására vállalkozik. A több mint két évszázada büntetésvégrehajtó intézményként működő erősség jól őrzi XVI. századi képét és épületeit, ám közvetlen kutatási lehetőségek (pl. régészeti feltárás vagy falkutatás mint az épületkutatás legalapvetőbb módszerei) fel sem merülhetnek esetében. Ezért Szerző más módszerekkel, elsősorban levéltári adatok felszínre hozásával próbálja elénk tárni a vár építés- és átalakítás-történetét, ami Kovács András professzor művészettörténeti iskolájának egyik legfontosabb vizsgálati metódusa. A bécsi Kriegsarchiv vagy az erdélyi városok (elsősorban a konkrét építkezésben kényszerűen résztvevő Beszterce és Kolozsvár) levéltárai számos tervet, elszámolást, leltárat vagy építési apróadatot őriztek meg, amelyek felkutatása vagy első publikálása a szerző érdeme. Az 1530-40-es évek közép-európai hadszínterein a szamosújvári vár szinte Bécshez vagy Budához hasonló regionális jelentőséggel bírt, s e helyszínek nem véletlenül voltak fundálójának, Domenico da Bolognának a tevékenységi helyei is. Építtetője, Szapolyai János király a kor legmodernebb hadiépítészeti elveit alkalmaztatta a vár emelésénél, s Martinuzzi Fráter György, mint Erdély kormányzója alatt a király halála után ebben a szellemben is fejezték be megépítését. Szamosújvár vára a születőben levő Erdélyi Fejedelemségnek a XVI. századi legmodernebb erősségének számított, és szerencsére ez a fennmaradt források számán is látszik. A kötet lapjain színesen elevenednek meg az építéstörténet, majd a fejedelmek tulajdonában maradt vár folyamatos karbantartásának, javításának, bővítéseinek a mozzanatai. Emellett Szerző ismerteti az épületfunkciókat, a korabeli hadviselés jellegzetes elemeit (bástyák, kazamaták, raktárak stb.), de a reprezentatív és lakófunkciókat is ellátó épületeket is a leltárak (ezekből 1553-as a legkorábbi) és az archív alaprajzok (legkorábbi: 1663) alapján.
Az együttest ismertető fejezetek után a művészettörténeti kontextus bemutatását olvashatjuk, melyben ismerteti a 15–17. századi, olasz rendszerű várépítészet elveit és gyakorlati alkalmazását, illetve ennek a korabeli magyarországi és ezen belül erdélyi elterjedését. Itt is rácsodálkozhatunk, hogy a sommásan provinciálisnak tartott építészetünk mennyire szorosan követte a kor legmodernebb európai hadiépítészeti alapelveit, és hogy számos nagy gyakorlatú olasz vagy németalföldi származású hadmérnök tevékenykedett Erdélyben. E fejezetek kitűnő összefoglalását nyújtják a XVI. század második fele erdélyi várépítészetének, mely magába foglalja városokat övező erődítések (pl. Szeben) vagy újonnan emelt városi védővárak (Brassó, Várad, Udvarhely) illetve a fejedelmi, esetleg főúri rezidenciák megerősítésének eredményeit. Nem maradnak ki a szamosújvári vár XVI. századi reneszánsz faragványai sem, s elsősorban az epigráfiai emlékek művészettörténeti helyének szentel egy külön fejezetet. Ezen emlékek stilisztikai származása még a Mátyás-Jagelló-korba nyúlik vissza, és egy igen látványos csoportot alkotnak.
A kötet második felét az adattári rész alkotja, mely az írott forrásokat (elsősorban leltárakat) és a vár archív ábrázolásait lehetőség szerint teljes számban ismerteti, s amely figyelmeztet arra is, hogy Közép-Európa (leginkább Bécs) hadilevéltárai még számtalan értékes, de ismeretlen erdélyi vonatkozású képi és írott forrást őriznek. Az adattárban helyet kapott a vár főbb tisztségviselőinek a felsorolása is.
A könyv a kutatott közgyűjtemények (levéltárak, múzeumok), a könyvészet, a képjegyzék felsorolásával és a román meg angol nyelvű rezümével zárul, és névmutató is kiegészíti.
P. Kovács Klára könyve az erdélyi művészettörténeti kutatások jelentős eredménye, a Debüt-díjra méltó, és a bíráló bizottság figyelmébe ajánlom.
Következésképpen, a 2019-es év Debüt-díjának nyertese P. Kovács Klára.
A pályamunka díjazását Székely Zsuzsa és Székely Tibor kolozsvári vállalkozók (Roseco) tették lehetővé.
2020. november 21.
Keszeg Vilmos, az EME elnöke
Egyed Emese, az EME Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztályának elnöke
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni