Az ELKH–PPKE–PTE Fraknói Vilmos Római Történeti Kutatócsoport, illetve a BTK Moravcsik Gyula Intézet szervezésében 2025. május 29–31. között rendezték meg a XI. Fraknói Nyári Akadémiát, amelyen a Jakó Zsigmond Kutatóintézet munkatársai is részt vettek. A rendezvény második napján, a budaörsi PostART térben, egy népes közönség előtt mutatkozott be az EME JZSKI.
A rendezvény házigazdája, Tusor Péter 10 órai megnyitóját követően Bogdándi Zsolt igazgató ismertette a JZSKI tevékenységét, majd munkatársaink három, időrendi sorrendbe rendezett szekcióban mutatták be kutatásaikat.
Az első tematikus egységet Hegyi Géza nyitotta. A tizedbirtoklás rendszerei a középkori Magyarországon című előadásában rámutatott arra, hogy az eddigi szakirodalomban általánosnak tekintett („veszpréminek” nevezett) modell, mely szerint a tized érdemi része rendszerint a püspököt, a quarta nagy része pedig a székeskáptalant illette, nem alkalmazható az erdélyi egyházmegyére, mivel itt e két intézmény területileg osztozott a tizeden, míg a quarta itt következetesen az illetékes főesperes javadalma volt. Előadásában megállapította, hogy Zágráb és Eger is az erdélyi, Győr pedig a veszprémi modellt követte, míg Esztergom és Várad esetében a két rendszer jellegzetességei ötvöződtek.
W. Kovács András A vajdai oktavális ítélőszék a középkori Erdélyben című előadásában megállapította, hogy Erdélyben már az Árpád-kor végétől a Maros menti Szentimrén (Fehér vármegye) működött az alvajda ítélőszéke. A helyszín valószínűleg a vajdák korai Fehér megyei ispánságával hozható összefüggésbe. Az ítélőszéket különböző egyházi ünnepek nyolcadán tartották, az 1410-es évektől azonban már csak vízkereszt, Szt. György, Keresztelő Szt. János születése, Szt. Mihály oktáváján, az alvajda személyes jelenlétében. 1430–1440 között az ítélőszék átköltözött az 1412-ben megszűnt vajdai közgyűlések helyszínére, Tordára. 1465 után az ítélőszéket a vajdák nevében tartották meg, de tényleges jelenlétük nélkül. A bírói munkát az addig jobbára a kancelláriai munkában szerepet kapó ítélőmesterek és munkatársaik végezték. 1465 után rendszeres nyolcados ítélkezésre egyre ritkábban került sor. 1482-től fogva az ítélőszéket olykor a marosszéki Székelyvásárhelyen tartották meg, 1493-tól kezdődően pedig főleg Kolozsváron. Ugyancsak 1493-tól fogva, Drágfi Bertalan vajdaságától kezdődően az oktavális ítélőszékekre a királyi udvar (kúria) bíróságairól küldtek ki ítélőmestert és jegyzőket. Az ott elterjedt kancelláriai jegyzetek ekkortól megjelentek az erdélyi vajdai okleveleken is. A 15. század végén és a 16. század elején az oktavális ítélőszéken az alvajda és további 11 előkelő erdélyi nemes vett részt ülnökként. A nyolcados ítélőszéken tárgyalt pereket a királyi udvarba lehetett fellebbezni, a 15. század második felében több alkalommal a királyi személyes jelenlét bírósága elé került a per, 1500 után pedig ezekben az országbíró volt illetékes.
A tömb harmadik előadója Szász Anikó volt, aki a Mezővárosi írásbeliség és oklevél-kiállítás a hét erdélyi vármegyében (1540–1600) témáról értekezett. Az erdélyi vármegyei mezővárosok vezető testületeinek feladatai között kiemelt helyet foglalt el saját okleveleik és missziliseik kiállítása, illetve a jegyzőkönyvek vezetése. Ezek az írott emlékek az elöljárók igazságszolgáltatási, igazgatási és gazdasági (ingatlanforgalmi, pénzügyi) tevékenysége során keletkeztek. Míg a jelentősebb oppidumok esetében nagyobb mennyiségű és változatosabb írott források maradtak fenn, a kisebbek írásbelisége jóval kevésbé differenciálódott. A tárgyalt időszakból (1540–1600) fennmaradt kiadványok, protokollumok és pecsétek jellegzetességeinek vizsgálata alapján fontos következtetéseket lehet levonni a mezőváros fejlettségére vonatkozóan. A kutatás legnagyobb akadálya viszont az, hogy az erdélyi oppidumok levéltárainak pusztulása miatt a forrásoknak csak egy kis töredéke maradt fenn.
Fejér Tamás a 16. századi erdélyi liber regiusokból átírt bejegyzések. Adalékok a fejedelmi kancellária regisztrumvezetési gyakorlatához című előadása zárta az első szekciót. Előadásában az erdélyi fejedelmi kancellária 16. századi királyi könyveinek bejegyzéseiről készült átírásokat vizsgálta. Ismeretes, hogy ha az oklevélnyerő fél elvesztette az eredeti oklevelet, akkor kérésére, illetve a fejedelemnek a kancellárhoz intézett levélkerestető parancsára a kancellária hiteles átiratot állított ki a királyi könyvben fellelhető másolat alapján. Ugyanakkor nem csupán elveszített oklevelek esetén került sor ilyen átírások igénylésére: több példánk van ugyanis arra, hogy a felek nem a korábban részükre kiállított, illetőleg elveszített oklevelek másolatáról kérnek átírást, hanem adományként vagy más úton birtokukba került jószágokra vonatkozó bejegyzésekről kértek és kaptak átiratot jogaik védelmére. Eddig összesen 23 ilyen átíró oklevelet sikerült találni az 1556–1600 közötti évekből, melyek közül 20 legkevesebb hat, mára elpusztult liber regiusból származó szöveget őrzött meg. Ezek az átíró oklevelek nem csupán a kancelláriai ügyvitel szempontjából fontosak számunkra, hanem azért is, mert több esetben mára megsemmisült királyi könyvekről tanúskodnak, ugyanakkor zömükben ismeretlen oklevélszövegeket őriztek meg.
Az ebédszünet után Bogdándi Zsolt: A narratio az erdélyi hiteleshelyek fejedelemségkori okleveleiben című előadásával folytatódott a nyári akadémia. A bemutatóból megtudhattuk, hogy a tizenöt éves háború az egyik legpusztítóbb és a leghosszabb ideig tartó, Erdély területét is érintő katonai összetűzés volt, amely a Kárpát-medence és ezen belül az Erdélyi Fejedelemség képét alapjaiban változtatta meg, és az országrész további sorsát lényegében máig kihatóan meghatározta. A háborús események és az ezekkel járó pusztítás forrásai mondhatni kiválóak, megannyi szemtanú és remek krónikás tudósítás maradt ránk erről a korról. Az előadás azonban nem ezeket, hanem egy teljesen más jellegű forrástípust, az erdélyi hiteleshelyek, a kolozsmonostori konvent és a gyulafehérvári káptalan jegyzőkönyveibe másolt okleveleket vizsgálta, ezekben a szövegekben kereste a háborús eseményekre és azok következményeire vonatkozó adatokat, és vont le néhány következtetést velük kapcsolatban. Az oklevél-narrációk alapján kirajzolódó kép sajátos egyrészt a történeteket elmondó irattípus jogbiztosító jellege miatt, és sajátos azért is, mert minden egyes szöveg egyedi szemszögből világítja meg az eseményeket, hoz szemléletes példákat a háború történéseiről és következményeiről, kiegészítve azt a tragikus képet, amelyet e korszak történetírói – akik olykor egyúttal az oklevelek megfogalmazói is – oly élethűen megfestettek.
Gálfi Emőke: Gyulafehérvár első említése fejedelmi fővárosként témában tartott előadást. Báthory András erdélyi vajda figyelemre méltó megállapításából kiindulva az előadás Gyulafehérvár helyzetét tárgyalta a 16. század közepén, 1552-ben. A város ebben az időpontban nem az ország politikai fővárosa, viszont kevéssel előtte az volt, és röviddel utána ismét az lesz. Báthory András mégis fővárosként emlegeti; az előadás arra próbált válaszolni, hogy miért használta ezt a megnevezést.
Pakó László a Gyulafehérvár Város Jegyzőkönyvei sorozat megjelenés előtt álló II. kötete forrásanyagának, a város 1617-1643 közötti törvénykezési jegyzőkönyveinek a bemutatására vállalkozott. Rámutatott és több, a forrásból kiragadott példával azt szemléltette, hogy a jegyzőkönyvek mennyi új adattal szolgálhatnak mind a jog-, intézmény-, társadalom-, család- vagy helytörténeti, mind a várostopográfiai kutatások számára.
A délutáni szekciót Izsán Csaba: Az erdélyi szász városok védelmére vonatkozó forrásanyag és a dokumentumok nyelve című bemutatója nyitotta. Előadásában az erdélyi városok védelméhez kapcsolódó kora újkori források nyelvéről értekezett. Hangsúlyozta a téves fordítások által okozott zavarokat, melyek buktatóit néhány példával is érzékeltette. Részletesebben kitért a céhek és az általuk fenntartott városi tornyok megnevezésének problémájára, illetve a tornyokban tárolt fegyverek inventáriumaiból kiindulva, kísérletet tett egy-egy fegyvertípus pontosabb azonosítására.
A nap utolsó előadója Papp Kinga (Wesselényi Kata kéziratai szezők és másolók között) volt. Az előadás hadadi Wesselényi Kata (1735–1788) hat, nyomtatásra előkészített, kéziratos imádságos könyvével (imanaplójával) foglalkozott. A több kéz nyomát is magukon hordozó kéziratos kötetek azt illusztrálják, hogy női szerzőként – megfelelő retorikai, stilisztikai képzettség hiányában – olyan közvetítőkre szorult, akik szerkesztették, javították a szövegeit. Wesselényi Kata, saját textusai mellett, korán elhunyt férje és fia írásait is beillesztette köteteibe, melyek által nemcsak saját emlékezetét próbálta megőrizni, hanem a családjáét is.
A rendezvény A magyar történetkutatás helyzete Erdélyben témájú kerekasztal beszélgetéssel zárult, amelyet a Fraknói Akadémia elnöke, Kanász Viktor vezetett le. Munkatársaink közül Bogdándi Zsolt, Gálfi Emőke, Fejér Tamás és Hegyi Géza vettek részt a beszélgetésen, a HUN-REN BTK Történettudományi Intézet részéről pedig Jakó Klára.
Az esemény részletes programja itt található, míg a Fraknói Vilmos Római Történeti Kutatócsoport beszámolója ezen a linken olvasható.
Fotók: Pakó László, Oláh Róbert, Kanász Viktor, Izsán Csaba
Részvételünk a Fraknói Akadémián az MTA HTMKNP Források és adattárak Erdély középkori és kora újkori történetéhez című alprogram támogatásával valósult meg.
