A céhtagok tűzfegyver használata a 16-17. századi Erdélyben
Viszonylag tág körben ismert, hogy a középkori és kora újkori városokban a céheket bízták meg a tornyok és falszakaszok fenntartásával és oltalmazásával. A védelemben való részvétel kötelezettsége röviden a céhek szabályzataiban is megjelent, az erre a célra használt fegyvereket a tornyokban tárolták, a puskaporral együtt. Felmerül azonban a kérdés, hogy a kézművesek milyen tűzfegyvereket használtak és hogyan sajátították el azok használatát?
A viszonylag egyszerű korai tűzfegyverek használata az íjaknál és számszeríjaknál kevesebb fizikai erőt igényelt, valamint az illető személyek kiképzése is rövidebb ideig tartott. Emiatt nagyon hamar elterjedtek városi környezetben is. A kézi tűzfegyvereket és puskákat a Magyar Királyságban a 14. század végén, 15. század elején kezdték használni a városok lakói. Ezek a korai tűzfegyverek fanyelűek voltak, a korabeli ábrázolásokon általában villára támasztva jelennek meg, miközben kezelőjük tüzes vassal süti el azokat. A 15. század elején az efféle tűzfegyverekre a csőtorkolat közelében alul egy vasnyúlványt kovácsoltak, így az elsütésükkor fellépő visszaható erőt vissza tudták fogni a bástyafalakra, lőrésekbe vagy állványokra állított puskáknál. Szakállas puska elnevezésüket erről a vasnyúlványról kapták. A korai példányok legnagyobb hibája a rövidre készített fanyélben rejlett: anyaga kiszáradása, illetve a vállon való szállítás következtében kilazult, gyakori igénybevétel esetén ki is törhetett. A folyamatosan rongálódó fa nyeleket később vasra cserélték. A Magyar Királyságban valamikor 1470 és 1490 között jelentek meg a vasnyelű szakállasok, de csak rövid ideig számítottak korszerűnek: a mohácsi csatában már használtak ágyazatba erősített, lakatszerkezettel és irányzékkal ellátott kézi tűzfegyvereket. A céhek tornyainak fegyverleltáraiban leggyakrabban ezekről a szakállasokról olvashatunk. A 17. századra a szakállas puskák jelentős részét muskétákra cserélték (a mai kézi lőfegyverek elődje, leginkább szuronyos változatuk ismert) városi környezetben is. Mindezt az 1681. szeptember 20-án lejegyzett, nagyszebeni fegyverleltár is jól illusztrálja. Ekkor, a korábbi leltárokhoz képest nagyobb számú kézi lőfegyvert, illetve gránátot írtak össze, előbbieket immár pisztolynak (Puffer) nevezte az inventárium lejegyzője. Emellett a szúrófegyverek, illetve a számszeríjak sem tűntek teljesen el a tornyokból.
A tűzfegyverek használatához szükséges puskapor gyártása Erdélyben a 16. század második felében városi monopólium lett. A gyártás folyamatáról és nehézségeiről a kolozsvári portörő malom számadásaiból kimondottan érdekes részleteket olvashatunk. A különböző lőfegyverek használatához eltérő finomságú lőporra volt szükség. A 15. század végétől az ostromágyúkhoz használt port kevésbé finomra őrölték, ezáltal egy szemcsésebb végtermék készült, miközben a kézi lőfegyverek elsütése finomabb lőport igényelt. A 16–17. században még rengeteg lőport használtak, hiszen minden egyes lövéshez a lövedék súlyának felét kitevő mennyiségre volt szükség. Emiatt halmoztak fel a városok tornyaiban hatalmas mennyiségű lőport. A kolozsvári számadáskönyvekben négy fajta puskaporról olvashatunk. Eltérő fajtát használtak a szakállas puskákhoz és a tarackokhoz (kisméretű, rövid csövű löveg), megemlítették az apró port (a rövidnyelű, karabélyszerű aprópuskákhoz használt, finom lőpor), illetve az egyszerű puskaport, ami valószínűleg a legtöbb fegyverhez használható volt. A lőpor szárazon tartása gyakran nehézséget okozott a polgároknak, illetve a korabeli por (kémiai összetétele miatt) csak néhány évig volt használható. Az „elöregedett” vagy átnedvesedett lőport különféle vegyi megoldásokkal, például ecettel próbálták felfrissíteni. Az egri várban először egy 1588-as forrásból értesülünk az ecetfőzőház létezéséről. Már a korábbi (1550–1560-as évekbeli) leltárak is hatalmas mennyiségű ecetről számoltak be, amiből a kutatás arra a következtetésre jutott, hogy az ecetet nem káposzta savanyításához vagy élelem tartósításához használhatták, hanem a lőpor felfrissítéséhez.
A fegyverek használatára térve, 1469-es a legkorábbi nagyszebeni forrás, amelyben lőgyakorlatok szerepelnek. Ekkor a városvezetés elrendelte az íjászat gyakorlását a polgárok számára. A 15. század végi szebeni számadásokban tizenhárom olyan alkalmat találunk, amikor lőfegyvereket használtak a városban, hat későbbi alkalommal pedig már tűzfegyvereket is. Mindegyik nem azonosítható lövész gyakorlatként, de amelyek igen, azok két kategóriába sorolhatók: a városiak vagy célra lőttek, vagy madárra. Utóbbi gyakorlatra Segesvár 1522. évi számadásaiban is van példánk. A kutatás azt feltételezi, hogy ezeken az alkalmakon az átlagosnál pontosabb fegyvereket használtak. Talán erre utal az a czil armbst nevű fegyver, amit Mathes Engel 1502-ben a pozsonyi Szent Sebestyén társaságra hagyott. A számszeríj tűzfegyver párhuzama a nagyszebeni bognár céh inventáriumából olvasható czyl puchsen lehet. Benkő Elek szerint az 1507. évi szebeni számadásokból olvasható czehis sagittariis cum pixidibus nem egy független lövész céh lehetett, hanem egy céhes keretek között zajló, tűzfegyver használati gyakorlat. Erre a városvezetés 1 forintot rendelt ki, amit két év múlva megismételtek.
A szász városok kézműveseihez hasonlóan, a kolozsvári céhek tagjait is felkészítették a tűzfegyverek használatára. A lőtér meglétére először a városkönyv 1519-es bejegyzése utal. Az osztálylevelekben található adatok segítségével Kovács-Kiss Gyöngy meghatározta a lőtér helyét. Szerinte ez: „a Hídkapuval átellenben, a Szamoson túli Szent Erzsébet ispotály – és annak malma – felett, a Kőmál alatti szőlőskertek szomszédságában feküdt, és itt állították fel a lövőfát is”. Az ötvös/aranyműves céh 1563 és 1567 közötti számadása szerint minden húsvétkor 2 forintot fizettek a tárgylövészetre. A lőtér használatát egy 1574-es tanúvallomás is igazolja, azzal kiegészítve, hogy a tűzfegyverek mellett íjakat is használtak e célból. Egy 1639 pünkösdjéről ránk maradt feljegyzésből értesülünk arról, hogy az ünnep tiszteletére a szabócéh tagjai „tárgylövés” néven, két napos lövész gyakorlatot tartottak a mezőn.
A tűzfegyverek használatát nem csak a mesterembereknek, hanem a katonáknak is tanítani kellett. Arról a korszakról beszélünk, amikor a gyalogos puskások Európa és Ázsia szerte elsajátították a sortűz technikáját. A szakirodalom korábban úgy vélte, hogy a technika európai használatát csak 16. század végi források igazolják, számos traktátusban azonban már a század első felében is feltűnik. Egyes kutatók szerint a mohácsi csatában is sor kerülhetett a sortűz alkalmazására. Jan Tarnowski 1558-as traktátusa (Consillium rationis bellicae) szerint:
„A gyalogos kapitányoktól elvárják, hogy lőgyakorlatokon képezzék a katonákat és tanítsák meg nekik a tűzfegyverek használatát a csatatéren, mivel Lengyelországban nagyon kevés a veterán és minden egységben sok az újonc, emiatt meg kell őket tanítani lőni.” (A szerző ford.)
A kiképzések ellenére a kézművesek sohasem váltak hivatásos katonákká, és a városok védművei sem azt a célt szolgálták, hogy hosszan tartó ostromokat átvészeljenek. Céljuk inkább a jobb alkupozíció kiharcolása volt, de ettől függetlenül a céhtagoknak is, a városi darabontokhoz hasonlóan, szükség esetén el kellett sütniük a fegyvereiket.
Források:
Levéltári források:
- Román Nemzeti Levéltár, Kolozs megyei hivatala, Kolozsvár, Fond 584 – Kolozsvár város levéltára (Primăria municipiului Cluj): Városi számadáskönyvek
Kiadott források:
- Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár I–XIV. Anyagát gyűjtötte és szerkesztette Szabó T. Attila. Szerkesztő-munkatársak: Kósa Ferenc, Nagy Jenő, Vámszer Márta et alii. Bp.-Buk. 1975–2014.
- Rechnungen aus dem Archiv der Stadt Hermannstadt und der Sächsischen Nation I. 1380–1516. Hermannstadt 1890 (Quellen zur Geschichte Siebenbürgens aus Sächsischen Archiven I.).
- Simon Zsolt: Die Schässburger Rechnung von 1522. Zeitschrift für Siebenbürgische Landeskunde, 35 (2011). 167–186.
Szakirodalom:
- Aleksander, Bołdyrev–Karol Łopatecki: Volley Fire in Europe in the Mid-16th Century. Studia Slavica et Balcanica Petropolitana, 30 (2021). 2. sz. 3–18.
- Csiffáry Gergely: Végvárak és hadiipari létesítmények. In: Végvár és ellátás. Szerk. Pétercsák Tivadar–Berecz Mátyás. Eger 2001 (Studia Agriensia 22), 107–128.
- Fedeles Tamás: Fegyverek, felszerelés, logisztika a késő középkori Magyarországon. In: Középkortörténeti tanulmányok 7. Szerk. Kiss P. Attila–Piti Ferenc–Szabados György. Szeged 2012, 505–527.
- Izsán Csaba: A portörők számadásai Kolozsvár kora új kori számadáskönyveiben. In: Interdiszciplinaritás a Kárpát-medencében I. Külhoni magyar doktorandusz hallgatók konferencia-előadásaiból. Szerk. Boda Attila. Bp. 2019 (Concordia Regionum I.), 451–466.
- Jeney-Tóth Annamária: Míves emberek a kincses Kolozsvárott. Iparostársadalom a 17. századi Kolozsváron. Kvár 2004.
- Kovács-Kiss Gyöngy: A játékos város. A társadalmi érintkezés, a gondűzés és a játékok néhány színhelye a 16. századi Kolozsváron. Korunk, 3/X (1999). 12. sz. 41–51.
- Kozák Károly: A Budapesti Történeti Múzeum- Vármúzeum vasnyelű szakállas puskája. In: Budapest régiségei XIX. Szerk. Seitl Kornél. Bp. 1959. 205–211.
- Kozák Károly: A magyarországi szakállas puskák fejlődéstörténetéről. Archaeologiai Értesítő 101 (1974). 1. sz. 290–303.
- Kozák-Kígyóssy Szabolcs László: Céhes városvédelem Nagyszebenben a XV–XVI. században. Hadtörténelmi Közlemények 131 (2018). 4. sz. 834–855.
- Szende Katalin: Otthon a városban. Társadalom és anyagi kultúra a középkori Sopronban, Pozsonyban és Eperjesen. Bp. 2004.
A cikk az MTA HTMKNP "Források és adattárak Erdély középkori és kora újkori történetéhez" című alprogram támogatásával jelent meg.
