Az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a Gróf Mikó Imre Alapítvány Entz Géza Díjat
adományozott
Mihály Ferenc és Szász Erzsébet
részére a
Míves famunkák Erdélyben - Ácsmunkák, asztalosmunkák a XV-XVI. századból
című művészettörténeti adattár összeállításáért.
Az Erdélyi Múzeum Egyesület és a Gróf Mikó Imre Alapítvány néhai Entz Géza professzor emlékére és tiszteletére 1993-ban róla elnevezett díj alapítását határozta el abból a célból, hogy ezzel kritikai fórumot, seregszemlét teremtsen az erdélyi magyar történetírás szakmai színvonalának emelésére és az igényes, eredeti szakkutatások biztosítására, elismerésére. (Entz Géza Díj )
A díjat Bitay Enikő, az EME elnöke és Monok István, a gróf Mikó Imre Alapítvány elnöke nyújtotta át 2023. március 25-én, Kolozsváron az EME Közgyűlésén.
A díjazottakat Kovács András akadémikus laudálta.
Javaslat a 2023. évi Entz Géza-díjra
Immár hatodik alkalommal ítéli oda az EME és a Gróf Mikó Imre Alapítvány az 1993-ban létrehozott Entz Géza-díjat. A tudományos elismerés névadója, a kolozsvári Bolyai Egyetem néhai művészettörténet tanára, az EME egykori munkatársa, az anyaországbeli Országos Műemlékfelügyelőség osztályvezetője, a Gróf Mikó Imre Alapítvány létrehozója éppen harminc esztendővel ezelőtt, 1993. március 3-án hunyt el, indulóban a nyolcvanadik születésnapját ünnepelni készülő munkatársaival, barátaival, tisztelőivel szervezett találkozóra.
A díjjal az EME és a Gróf Mikó Imre Alapítvány az Entz Géza halálát követő minden ötödik esztendőben, halálának évfordulóján az általa is művelt tudományterületek valamelyikéhez tartozó, jelentős tudományos értékű erdélyi témájú művet jutalmaz.
E hatodik alkalommal kiadandó Entz Géza-díjra az utóbbi öt év meglepően gazdag és értékes műveket felmutató terméséből egy kétszerzős művet jelölök. Mihály Ferenc farestaurátor és munkatársa, az ugyancsak restaurátor Szász Erzsébet jegyzi a Míves famunkák Erdélyben. Ácsmunkák, asztalosmunkák a XV–XVI. századból címet viselő vaskos korpuszt, melyet a Teleki László Alapítvány adott ki 2021-ben Budapesten. 643 oldalas, 646 illusztrációt, fényképet, reprodukciót és rajzot tartalmazó, átfogó könyvészetre támaszkodó és bőven jegyzetelt munkáról van szó, amely Tanulmányoknak szentelt első, 170 oldalas részében példamutatóan összegezve a kutatás tanulságait és eredményeit, bevezeti az olvasót a közép- és kora újkori erdélyi famunkák történetébe, műfajaiba, technológiájuk alakulásába, de szól a felhasznált anyagokról, szerszámokról és eljárásokról, kitér továbbá a rajtuk található jelvényekre, címerekre, feliratokra, ábrázolásokra, az érintett mesterségek művelőire, céhes beágyazódásukra és a 17–18. században továbbélő hatásukra.
A munka második, közel félezer (173–618) oldalas Adattár részében a szerzők az „Ádámos" és „Vizakna" címszavak között feszülő betűrendben ismertetik az általuk felkutatott, nagyon sok esetben általuk azonosított, konzervált, restaurált, olykor a szűkös korábbi szakirodalom által már felfedezett, nagyobbrészt azonban mindeddig soha komolyan nem vizsgált, ismeretlen, döntően egyházi épületekben fennmaradt alkotásokat: ablakokat, ajtó- és kapuszárnyakat, asztalokat, faliszekrényeket, gyertyatartókat, karzatokat, könyvtartókat, mennyezeteket, stallumokat, szekrényeket, padokat – ennek az ács- és asztalosmunkákból álló, négy-öt évszázada keletkezett művelődési kincsnek jelenleg többnyire mostoha körülmények között őrzött, rohamosan fogyó darabjait, közöttük például a már Entz Géza által ismertetett vasasszentegyedi darabokkal.
Ezek a darabok a vizsgált korszak anyagi kultúrájának, életkörülményeinek látványos emlékei. Az ipari forradalom előtti korszak termékeiként mindenikük képzett mesterember egyedi, a megrendelő igényeihez alkalmazkodó, többnyire díszített alkotása. Az alkalmazott díszítő eljárásoknak a mibenlétéről, technikai kivitelezéséről, anyagairól és eszközeiről mindeddig – e berendezési és bútordarabok csodálóiként – csak nagyon keveset tudtunk. Mibenlétük sokszor csupán a szóban forgó munka szerzői által ismertetett nagyszámú példának köszönhetően világosodik meg.
A művészettörténeti kutatások a kezdetekben a szemlélő által látottakra terjedtek ki, s a 19–20. század fordulójának, de a következő évtizedeknek a kirándulásra öltözött művészettörténészei, régészei is figyelmesen megnézték, emlékezetükbe vésték az általuk vizsgált műalkotásokat, írásban is rögzítették, mérték, rajzolták a megfigyelt részleteket. Nagyon ritka esetben közelítettek azonban a pincékhez, padlásokhoz, színekhez, s öltözetük állapotára vigyázva kerülték el a poros, pókhálós bútordarabokat is. A korszak igen szerény reprodukciós lehetőségei magyarázzák, hogy keveset és kevesek fényképeztek, akkor is főként napfényen rögzíthető külsőket, technikai kényszerűségből adódóan kerülve a mesterséges megvilágítást kívánó belsők fényképezését, így hát le is maradtak a szóban forgó, többnyire mozdíthatatlan ács- és asztalosmunkák részletes és összehasonlító vizsgálatáról. Az előrelépést csak a kis felületeket átfogó fényképekből összeragasztott, illetve a régiesebb, ilyen montázsokból átrajzolt fényképalapú reprodukciók támogatták valamennyire a kazettás mennyezetek esetében. Az áttörés a kutatásban csak akkor következett be, amikor a tárgyakat vizsgáló restaurátor-szakember immár munkaruhában, szerszámokkal a kezében közelről is szemrevételezhette, szétszedte, fertőtlenítette és konzerválta, majd újra összeillesztette és kiegészítette, „gyógyította" a szúette, parazitákkal fertőzött, pusztulásra ítélt szétmálló darabot, vagy felismerte, összeszedte és összerakta a kiszórt, használhatatlannak minősített műalkotás darabjait, aki apró, a megmunkálásban mutatkozó nyomokból képes volt azonosítani az eredeti szerkezetet, az alkotó egyéniség keze nyomát, szándékait. Amikor pedig a digitális képalkotási eljárásoknak köszönhetően, hozzáférhetővé és hatékonnyá vált a fényképezés, már íróasztalnál is folytatni lehetett a képekben rögzített tárgy vizsgálatát.
Annak idején, kortársaival teljes egyetértésben Orbán Balázs még lenézte, ízléstelen deszkafölepnek titulálta a szerzők által vizsgált, fából készült műtárgyak csoportjába tartozó reneszánsz kazettás mennyezeteket, de még életben volt, amikor már ezek is magukra vonták a néprajzi, majd művészettörténeti vizsgálódás figyelmét. Erdéllyel kapcsolatban Kelemen Lajos úttörő adatgyűjtését a kazettás mennyezetek és rokonemlékek tekintetében Tombor Ilona, a díjnak nevet adó Entz Géza hivatali kollégája folytatta, kiterjesztve azt az egész történeti Magyarország területére. Munkája 1968-ban jelent meg, s ezekhez a Sepsiszentgyörgyről indult Boros Judit (Festett famennyezetek és rokon emlékek Erdélyben a XVI-XVIII. században) fűzött jelentős kiegészítéseket és pótlásokat az 1980-as évek elején, többek között Dávid László elsősorban udvarhelyszéki kutatásainak eredményeire is támaszkodva.
Az 1990-es változások után nagy mértékben gazdagodott a számbavehető hazai műemléki irodalom, de sem a Balogh Jolán által annak idején szorgalmazott, az ő kutatási körülményei közepette azonban megvalósíthatatlan műfaji teljességet (Vö. Az erdélyi renaissance. I. Kolozsvár, 1943. 144. skk., 323. skk.), sem pedig az egész Erdélyre, esetleg a Trianon után Romániához került területekre kiterjedő földrajzi, ahogyan a minden egyházi felekezetre kiterjedő teljességet sem sikerült elérni. Kivételt csupán az erdélyi harangok példamutató számbavétele (Benkő Elek: Erdély középkori harangjai és bronz keresztelőmedencéi. TLA–Polis, Bp.–Kvár, 2002.) jelent, s sokkal népesebb kutatói összefogás révén immár ehhez az igényhez látszik felzárkózni a falképek, a szárnyasoltárok, az ötvös- és ónművek, valamint a könyvkötések kutatása is.
A kutatást megújító törekvésekhez kapcsolódva, úgy vélem, döntő szerepe volt a fentebb elősorolt technikai és módszertani akadályok kiküszöbölésének a folyamatában annak, hogy az 1990-es évek folyamán Mihály Ferenc (szül. 1968) 1991-ben a Brassói Egyetem Fafeldolgozó Karán, illetve 1996-ban a Budapesti Képzőművészeti Egyetem Tárgyrestaurátor szakán oklevelet szerezve régi asztalosmunkák restaurálására szakosodott műhelyt hozott létre Szovátán. Így egészen új irányból, a műalkotásnak nemcsak szemlélőjeként, hanem hozzáértő restaurátoraként vizsgálhatta a kezébe kerülő tárgyakat, mérhette fel az erdélyi emlékanyagot, benne egyebek mellett az elárvult szász templomok gazdag anyagát. A magyarországi Állami Műemlékhelyreállítási és Restaurálási Központ alkalmazottjaként 1997 és 2007 között részt vett egy Magyarország határain túli műemlékfelmérési programban. Az asztalosműveket felmérő Mihály Ferenc és festményekre szakosodott restaurátor kollégája, Lángi József három szépen illusztrált, de csak szűkszavú kommentárokat lehetővé tevő kötetben (Erdélyi falképek és festett faberendezések. 1–3, ÁMRK, Budapest, 2002, 2004, 2006) ismertette e kutatások eredményeit.
Nem kíván különleges képzelőerőt, hogy belássuk: aki a szóban forgó nagy állományt képes áttekinteni, aki a számtalan kutatott tárgyat szétszedve felfedezi egy-egy asztalosmunka készítésének a menetét, aki az átfestésektől megszabadítva rácsodálkozhat az eredeti felületre, aki megfigyelheti az osztólécek alatt fennmaradt eredeti színezést, aki azonosíthatja az intarziás minta összetevőit, aki firkákra és a műhelyből, a műhely tagjaitól vagy a megrendelőktől, használóktól származó feliratokra lel az évszázadok során a helyükről el sem mozdított stallumokon vagy a szárnyasoltárak szoborfülkéjében, aki az ács- vagy asztalosműhelyben folyó tevékenység ismerőjeként egy-egy együttes létrejöttét is képes megvilágítani már fölényes anyagismerete, technikatörténeti tájékozottsága, a szerszámnyomok azonosítása, szerkezeti megfigyelések révén, az behozhatatlan előnyre tesz szert a műtárgy módszeres vizsgálata során is. Ezeket a vizsgálatokat Mihály Ferenc és Szász Erzsébet látványosan bővítették azután a famunkákhoz tartozó vasalásokkal kapcsolatos jelentős megfigyelések, akárcsak a famunkák színezésére vonatkozó felismerések révén is.
Az általam jelölt munkában bemutatott és értékelt hatalmas anyag már képet ad a szerzők minden részletre kiterjedő anyaggyűjtéséről, ugyanakkor Mihály Ferenc és Szász Erzsébet szándékainak megfelelően ez csupán a bevezető, előkészítő része, ígérete a vizsgálataik derekát adó 17–18. századi emlékanyag feldolgozásának, melynek elemzése a közeljövőben ki is kerekítheti teljességre törekvő kutatási elképzeléseiket.
A felsorolt észrevételek alapján úgy vélem, hogy amennyiben Mihály Ferenc és Szász Erzsébet művét és munkásságát találnánk méltónak az Entz Géza-díjra, akkor éppen a szerzők által vallott átfogó, integratív szemléletnek a nagyrabecsülésével mutathatnánk irányt és követendő utat az újabb kutatások számára.
Kolozsvár, 2023. január 14.
Kovács András művészettörténész
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni